Mióta nem autózom reggelente, csak átkelek hátizsákommal a kemény, hetven méteres szakaszon, amely összeköt az irodámmal, megengedek magamnak egy óra paplan alatti tervezgetést. Én vagyok az egyetlen éber alvó, vagy ébren álmodó ... tegnap kicsit túltoltam. Maradt a rohanva kapkodás. Müzli, karalábé, cékla: napi ebédem. A nagy mennyiségben, intravénásan bejuttatott csokoládé szorongáscsökkentő hatását brit tudósok sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudták, így az elmúlt két hétben magam jártam a végére. Eredmény: plusz két kilogramm értelmezhetetlen bizonyossága. A kísérletet ennek ellenére sikeresebbnek ítéltem, mint amikor matematika-fizika szakos hallgatóként - hasonlóan ’kóbor’ reggeli állapotban - a 12 voltos lámpát dugtam a 220-as konnektorba. Határozott hangja volt, meg fénye is. Hiába, na – szeretem a karakteres dolgokat. Kiemelt figyelmet megérdemeltem kaptam végre a gyakorlatvezető tanáromtól, aki jellemzően statisztikai hibának tekintette a fizika szakra járó nőnemű egyedeket. Nos, tegnap reggel is megtörtént a varázslat. Némi smink sem ártana, jutott eszembe a kapkodás közben, meg egy kontaktlencse, – sajátos technikát kísérleteztem ki, ugyanis. Ahogy morzsolgatom éveimet, mint a rózsafüzér szemeit, az történik velem, hogy a bal szemem egyre élesebb, a jobb szemem pedig lázad. Így csak egyik szememen viselek lencsét. Pazar gondolat, mondta az optikus. Meg költséghatékony. Kissé kábultan egyensúlyozva a tükör előtt, atipikus szemeimet próbáltam élesíteni. Némi elakadással. Mint ahogy lassan ráébredtem, egy kontaktlencsét már betettem félórája... mi tagadás, nem tűnt fel. Itt éreztem, meg, hogy most kell elkapnom a tőgyét a szarva között, mert se perc alatt szétesik a napom.
Innen már elképesztő élességgel pereg a napi film. Kilenckor Teams bekapcsolva, virtuális workshop indul. Öt lelkes szempár néz rám, maszkban ülnek, szigorúan 1,5 m távolságban egymástól. A téma – a különböző személyiségtípusok hogyan kezelik a krízishelyzetet, hogyan viszonyulunk a változásokhoz. Ki, mitől szorong most, milyen megküzdési stratégiák léteznek, hogyan is alkalmazzuk ezeket a mindennapi gyakorlatban. Beszélek biztatòan, nézem a szemeket. Poénkodom, látom a táncoló szarkalábakat, nevetünk, figyelek minden rezdülésre, nem vagyok-e gyors, artikulálok-e, érthető-e minden. Megosztom velük a képernyőmet, most már csak vakon repülök tovább percekig, hiszen belőlük számomra semmi nem látszik. Gesztikulálok, történetet mesélek egy világító zöld pöttynek. Megélem a személyes kapcsolódás erejét, és most a hiány okozta elképesztő űrt is. Érzések után kutatok, amikor egy csapattal együtt rezdülünk, egészséges viták, önfeledt nevetések, a jelenlét sodró ereje...
Közben balra pillantok, némi mozgást érzékelve. Nem vagyok egyedül. Egy öreg poloska poroszkál felém a sárga fotel karfáján. Ismerhetné az álláspontomat. Scorsese-i fordulattal, vagy ő vagy én. Ezúttal megbékélünk. Nem hatol be az intim zónámba. Érdeklődést színlelve nyújtja ki vékony lábait, őszinte áhitattal várja meg, amíg befejezem monológomat, aztán elvonul egy nyugalmasabb sarokba. Én pedig lekapcsolva a prezentációt, integetve elbúcsúzom a felbukkanó öt, ízlésesen sminkelt, életvidám szempártól. Hamarosan látjuk egymást. Vagy egymás kicsi darabkáit. Ez is valami.
Árpinak neveztem el. Ma már az asztalomon várt. Kényelmesen odébb mászott, helyet adva a laptopomnak. Remélem tudni véli, hol a határ. Hát, így lettünk mi ketten az irodában, Árpi meg én.
Fotó: Hoppál-Kovács Edit Győr, 2020. február - Tükör által...
