-Meséljen az apjáról! - nézett fel jegyzeteiből a doki. - Milyen a viszonyuk? Elmondta neki, mit tervez?
Pár másodperc hallgatás után a nő vontatottan kezdett neki. Az arcán vöröses foltok keringőztek.
-Úgy hiszem, apámat hét éves korában hagyta magára a világ. Nagyapám a falu jegyzője volt, állítólag szárnyaló intellektusú ember, az apaságra talán nem is igen készült fel. Inni kezdett, fiatalon halt meg gyomorrákban, így őt nem ismertem, csak nagyanyámat. Nem sokkal a tragédia után egy falubeli lopta el mindenüket, amit elástak a kertben az oroszok elől. Csak a ruhát nem, amit viseltek. Nagyanyámmal a legidősebb lány maradhatott otthon, a többiek rokonokhoz kerültek. Majdnem egy évig bujkált a padláson, szégyellte a mások által levetett ruhákat, alsónemű nem is jutott. Később hozzáment egy tehetős, Kölnben élő magyarhoz, aki anyagilag kárpótolta ugyan, de az érzéseit nem akarta ismerni. Apám sosem beszél arról, hogy boldogtalan. Pedig az. Módszeresen elrágcsál heti egy doboz gyufát. Nyugdíjazása előtti utolsó éveiben magányosan dolgozott még karácsonykor is. Nagynéném szerint kivételesen tehetséges bokszoló volt, de tizenhat évesen abbahagyta, később a főiskolát sem fejezte be. Én szerelemgyerek vagyok. Apám megmaradt családja nem nézte jó szemmel a hirtelen jött esküvőt. Később többé-kevésbé megbékéltek, főként, amikor anyám ápolta haldokló nagyanyámat és később apám testvérét Kölnben. Anyám meg én azzal töltöttünk éveket, hogy szórakoztattuk apámat, hátha egyszer felolvad fagyott állapotából. Néha hajlandó volt bekapcsolódni szenvedélyes játékainkba. Engem szigorúan nevelt persze, mert ő nagy vagány volt. Imádták a nők. Szívesen tartott mindenkitől távol, szeretni próbált a maga csendes módján. Naplót vezettem az álmaimról, amikor tizennyolcévesen a felvételire készültem. A Rábca mellett laktunk, apám irányította akkoriban a kül- és belvízhelyzetet. Később emiatt Kispé, azaz ’kis Pelikán’ lettem pár évre, bár apám ürgét soha nem öntött a gáton, és anyám sem szökött meg egy román uszálykormányossal. Én meg csak arra tudtam gondolni, hogy messzire menekülhessek ebből a beteges féltésből. Felvettek. Erős voltam és szabad. Azóta élek itt. Havonta egyszer meglátogatom őket. Az elszalasztott lehetőségek ott sorakoznak a vitrinben. Nyomaszt a ház hangulata, apám várja révetegen, hogy egy halálos kór megszánja. Anyám is szenved, de makacs kitartással tartja életben őt. Csupa tűz, szenvedély áradt belőle fiatalon. Nem tudom honnan meríti az energiáit. Meglepett, hogy nem ellenezték a válást. Szorongva mondtam el harmincöt évesen, hogy elhagyom Tamást. Azt kevésbé árnyaltam, hogy egyszerre ijesztővé vált a képlet, Tamás apám alteregója. És én őt is meg akartam menteni.
-Biztosnak érzi a döntést? – vette vissza a szót a doki.
-Igen, persze.
-Van hova mennie?
-A barátnőm férje pilóta. Van egy lakásuk a reptér közelében, ott berendezkedhetek egy időre. Tamástól talán visszakapom a garzon árát, amit eladtam, miután összeházasodtunk.
-Szeretne még jönni?
-Igen! Egy év múlva. Összegezni hova jutottam. Lehet így? Persze, ha addig elakadok, jövök. Ha simán megy minden, akkor jövőre.
Rendben, mondta mosolyogva a doki és becsukta a dossziét.
A nő beült a kocsiba és órákig vezetett. Nagy pelyhekben esett a hó. Eszébe jutott pár héttel korábbi könyvélménye. Ő sem tudta elképzelni magát a férjével nyolcvan évesen. Tiszta lett a kép. Menni kell. És ment. Csak azt vitte magával, ami befért a céges Volvóba.
Az idő nagyvonalúan rohant vele. Tizennyolc hónappal később a frissen festett váróterem tisztaság illata ölelte körbe, ahogy újra belépett az ajtón. Leült egy babzsákra és várt. Mielőtt időpontot kért, röviden írt a dokinak. Pontos és tényszerű összefoglalót az elmúlt időszakról. Megnyitotta a levelet, még egyszer átfutotta, amit egy hete elküldött.
„Üdvözlöm!
Talán korábban is jelentkezhettem volna, de elsodortak az események. Ahogy terveztem, az utolsó terápiás alkalom után, januárban elköltöztem a férjemtől. Nem sokkal később felmondtam a munkahelyemen. Saját vállalkozást indítottam. Márciusban apám kórházba került. Speciális Parkinson. Teljesült a kívánsága. Krónikus bel. Zavart elmeállapot. Szeptemberben halt meg, két héttel a testvére után, szívinfarktus vitte el. Én közben növesztettem néhány miómát. Decemberben műtöttek. Nem lehet gyerekem. Anyám idén került kórházba. Vesedaganat. Két hónappal később a méhe is fellázadt. Csak úgy, vesétől függetlenül. Pár hete költöztettem új lakásba. Nincs áttét. A kilátások jók. Feléltem minden tartalékomat. Minden szempontból. Elfáradtam, és...”
Nem volt ideje végigolvasni, a doki szélesre tárta előtte az ajtót. Felállt és határozott léptekkel elindult a türkizkék, indiai szőnyegen. A férfi megváltozott. Vékony lett és szürreálisan fáradtnak tűnt. Szürke szemei elcsigázott pillantásokkal próbálták letapogatni a páciens aktuális állapotát. A nő nem tudta letörölni a meglepetést az arcáról. Összeakadt a tekintetük. A férfi egy villanásra kilépett a szerepéből. Jaahh, sóhajtott magyarázkodva, a feleségem elhagyott a művészvilág egyik csődöréért. Tíz kiló mínusz. Éppen a harmadik gyereket terveztük, vagyis azt hittem...
Vörös arccal fordult el. - Elnézést Éva! Foglaljon helyet!
A nő leült a szokott helyre. A férfi a dossziét és a kinyomtatott levelet böngészte. Éva sejtette, hogy alkalmatlan gondolattal játszik. Mégis kezdte meglátni a férfi sötétbarna, hosszú haját, törékeny ujjait, magas homlokát, pillanatokra felsejlő kisfiús mosolyát. Élesen rajzolta körbe szikár alakját az ablakon beszűrődő kékes fénysugár. Ő volt az utolsó aznap. Hosszan maradtak. Nem sietett. Szerepcsere történt. Imrét hallgatta és közben szíve zakatolását. Lassan aktiválódott a „sebzett férfit menteni” szoftver az agyában. Nem várt cserébe semmit. Így volt beprogramozva. Már-már elfelejtette miért is jelentkezett be a dokihoz. Hiszen túljutott minden problémán, neki már csak fel kellett dolgoznia. A férfi, aki vele szemben tanácstalanul babrált a tollával, éppen a zivatar közepén vacogott. Zavartan beszélt. Elfelejtették felkapcsolni a rendelőben a villanyt. Hunyorogva eszméltek a jótékony homályban.
Kétszer találkoztak még a rendelőn kívül. A férfi vérzett. A nő virágzott. Később lassan hervadt. Nagyvonalúan köszönt el. Játékosan választott címet is.
Tatjana utolsó levele Anyeginhez
„Sajnálom. Legkevésbé szerettem volna ezt a véget. Mivel a megítélésemben már úgysem számít, s nem is védőbeszédnek szánom, leírom. Elég gyorsan felismertem, hogy valami történik velem. Azután, ahogy egyre többet láttam belőled, három szál futott bennem párhuzamosan. Egyrészt, hogy ne veszítsem szem elől, hogy a páciensed voltam, másrészt, hogy intellektuálisan érdekel ki vagy, mit gondolsz a világról, és mindezeket milyen jó lenne megvitatni egymással. Harmadrészt, amit elhallgattam - annyira erős fizikai vonzódást éreztem irántad az első perctől, hogy azt hittem belepusztulok. Titkolni azt lehet, megszüntetni nagyon nehéz. Éppen elég izgalmas férfi volt az életemben, mégis erőteljes önfegyelemre volt szükségem, hogy ennek a „jéghegynek” maximum a csúcsát érzékeld. Barátságról beszéltem, miközben nőként vonzódtam hozzád, pedig mindkettő igaz. Világosan láttam, ha az ösztön az erősebb, abból te hamar kimenekülsz, hiszen éppen most hagytak el. Nos, így is lett.
A vágyódásom elsöpörte a kontrollt, amit a barátságunk érdekében próbáltam tartani, csak hát elszúrtam.
Vállalom, haragudni maximum magamra fogok. A jelekről. Ja, a dekódolás is félrement, tartottad elém a tükröt. Imre, te váratlanul kiléptél a szerepedből. Azt gondoltam, ez jelentéssel bír. Úgy éreztem, láttatnom kell, hogy valódi az érdeklődésem, nem egy megértő terapeutára vágyom, aki gyógyítgatja a sebeimet, hanem egy hús-vér emberre, akinek vannak problémái, nehézségei, öröme, bánata, keserűsége, mint mindenki másnak ebben a zajos körforgásban. Úgy véltem, nekem kell keresnem téged – nem érzékeltem, hogy nőként nem akarsz látni engem, és talán mást sem. Ez az én vigaszom.
Szia. Vigyázz magadra! Éva”
Megkönnyebbült.
Nem volt se lakása, se férje, se szerelme. Se gyereke. Se méhe.
Újra erős volt és szabad.
Fotó: Hoppál-Kovács Edit
