Spiderman

🕸 A péntek estéket hasítottuk ki a gondosan megtervezett hetirendből - ilyenkor semmi értelmessel nem próbálkozunk. Fekszünk négyen az óriási méretű szivacson a TV előtt és majszoljuk a még forró, percek alatt összedobott kakaós sütit, házi eperlekvárba mártogatva. Nem mosogatunk, nem tanulunk, nem porszívózunk, nem szorongunk, csak vagyunk, kurkásszuk egymást kicsit - itt az igények már érezhetően különböznek 🙂

Szerda óta terveztük a gyerekekkel, hogy megnézzük a Pókembert. A 2002-ben készült verziót, Tobey Maguire-rel. Már nem is emlékszem, hogyan suhant be életünkbe a gondolat, talán Árpira emlékezve 🙂, de tegnap „feldolgoztuk” az első és második részt. Persze érződött a filmen a leheletnyi por, a majdnem húsz évvel ezelőtti filmes trükkök inkább tették bájossá a félelmetesnek szánt jeleneteket. Időnként el is kalandoztak gondolataim közben – minden nap megnyitom rövid időre a hírcsatornákat, online magazinokat, posztokat, kommenteket olvasok, bevallom kicsit szakmai szemmel is. Szinte mindegyik, pszichével foglalkozó oldal igyekszik tanácsokkal, öt, tíz vagy hét legjobb tippel ellátni minden olvasóját, ki, hogyan szervezze most az életét, vagy megismerheti az új helyzettel megküzdés klasszikus öt stációját pár mondatban (Kübler-Ross modell) Fontos, hogy értsük, persze – mi zajlik bennünk. Ráadásul az is megkönnyebbülést hoz, ha látjuk, hogy nem csak mi érzünk így. Azért a krízishelyzettel megküzdés nem ennyire egyszerű, és talán az ír kenyeret valóban el lehet készíteni öt perc alatt, nem kell mindenkinek kovászt nevelgetnie, viszont átkeretezni évtizedes paradigmákat, örökölt sorsokat, karriert váltani, újrakezdeni, másként gondolkodni, nem biztos, hogy sikerül öt okos tipp elolvasása után - szóval arra bátorítok mindenkit, hogy ne keseredjen el, ha öt perc alatt nem szűnik meg a szorongása. Ha eltervezte a hetet, de semmi nem aszerint alakult, ha nem sikerült egyik napról a másikra ötösre vizsgáznia matematika tanításból, vagy nem képes minden nap másfél órát jógázni és elsőre megtalálnia a Nirvánát, vagy már három éve amúgy is a munkájába temetkezve még nem futott össze élete szerelmével ... (mert nemcsak a nagycsaládosoknak és egyedül élő nagyiknak nehéz most...). A folyamatos, támogató (csendes) jelenlétben hiszek, és dolgozni is így dolgozom. Ha tudom, hogy van valaki, aki feltétel nélkül elfogad, bénázhatok, kimondhatom, megfogalmazhatom a félelmeimet, ha kapok irányított kérdéseket, akkor egyszercsak megtalálom a választ, én magam. Persze nem kellenek ehhez sem évek. Ha most nincs is alkalmunk, erőnk, belevágni, hogy önmagunkon mélyebben dolgozzunk, mert éppen tizenkétórázunk és pont a hócipőnk van tele az összes okoskodó tanáccsal, legalább azokat az embereket, hírforrásokat érdemes kerülni, akik, amik lehúznak. Ahogy Sárvári György írja Intuitív út című nagyszerű könyvében: „A parazita az életörömöt szívja el tőlünk.”

Persze Pókemberünkhöz kapcsolódóan is találok tőle üzenetet: „Ha nem értjük meg saját, belső fejlődésünk dinamikáját, könnyen esünk az ego kivetüléseinek csapdájába”.

Peter Parker élete nem volt egyszerű. Látom, ahogy küzdött önmagával: a szemüveges, vézna, csetlőbotló, introvertált tudóspalánta visszafogott életét válassza-e, vagy a szuperhős útját, aki megvédi a bűnözőktől a várost, elpusztítja a gonoszt, és felhőkarcolók között repked. Többször kellett újraterveznie neki is, mire összeállt a kép.

Nézve a filmet, azon kaptam magam, hogy mennyire megérint ez a fantasy. Most különösen szükségünk van egyértelmű értékeket képviselő hiteles emberekre, vezetőkre.

Persze az is szuper lenne, ha a Pókember holnap reggel leereszkedne a Hősök terén Gábriel arkangyal vállára és kilőné ragacsos köteleit, véget vetve ennek a szürreális világnak. (Ide kívánkozik a Berlin fölött az ég című kedvenc filmem - persze nem egy homokozóban Pókemberrel). Az első, amit tennék, hogy fényképezőgéppel a hátamon biciklire pattannék, és a napsütésben tekernék, amíg csak bírom – parkokon, tereken keresztül, s bekukkantanék minden jelentéktelennek tűnő kis utcába. Annyi fagyit ennék, amitől megfájdulna a torkom. Aztán rendeznék a barátaimnak egy kerti partit sok zenével és házisütivel. Hevernénk a fűben és csak beszélgetnénk semmiségekről.

Valahogy „úgy alakult”, hogy sosem választottam a könnyebbik utat, erről persze joggal beszélgethetne velem is egy szakember, de tény, hogy remek, nehézsorsú minták rajzolódnak ki családom berkein belül. Nagyapám tizennégy éves volt, amikor az édesapja munka közben a közeli folyóba fulladt. Édesanyját már korábban elveszítette. Így nagyapámra várt a feladat, hogy négy testvérét önmagával együtt felnevelje. Huszonhatszor hívták vissza a frontra. Hazajött.

Tegnap este arra a bizonyosságra jutottam, hogy mindannyiunkban ott él Spiderman. Rajtunk múlik, hogy adunk-e neki esélyt. Rajtunk múlik, hogy erőnkhöz mérten (!) kinek segítünk. Eldönthetjük, hogy kiválasztunk-e néhány, számunkra fontos embert, akikről mostanában keveset tudunk, és megkérdezzük, hogy van?! Mire van szüksége. Tíz perc bohóckodásra vagy éppen egy erőteljes zokogásra, vagy egy virtuális simogatásra, egy versre, egy idézetre, egy könyvre, egy darab kenyérre, lázcsillapítóra, mosószerre, vagy egy cserép virágra. Persze az is lehet több mint elég, ha családon belül hősködünk... Ne feledjétek Ben bácsi üzenetét: „Nagy erő, nagy felelősség!” (Spiderman)

Fotó: saját Ruzsom Mátyás táncművész