Pontosan egy éve készült ez a fotó. Akkortájt gyógyultam egy hónapokig tartó hörgőgyulladásból. Felszabadultan rohangáltam az erdőben, nem sejtve, hogy a „java” még hátra van, csak kaptam egy kis pihenőt őszig ... Most megint egy másik arcát mutatja a tavasz... Talpig karanténban, boldogan számolgatom a teraszon terpeszkedő kovácsoltvas fotelből a lassan tárulkozó tulipánfejeket az alattam elterülő kertben. Mert van munkám. Mert érzem a jácint illatát. Mert olyan csendben ülök, hogy fél méterre tőlem, a korlátra telepszik egy feketerigó, és nézzük egymást hosszan, megilletődve. Mert jófejek a szomszédaink. Mert írhatom a könyvemet. Mert a férjem elviseli, ha éppen szorongva sírok. Mert sikerül minden este felvidítanunk a 120 km-re élő anyukámat. Mert több mint tíz év után újra beszélgetünk a Németországban élő unokahúgommal. Mert versenyezhetek a lányommal, hogy ébredés után ki ordítja át a falon elsőként, hogy „Én imádlak mindig eggyel jobban!”. Márai Sándor szavai jutnak eszembe ma - kívánom, hogy ezekben a napokban, hetekben is, amikor védőháló, biztosítókötél nélkül, remegve egyensúlyozunk, találjátok meg azokat az apró szeretetbonbonokat, virtuális csokitojásokat, amiért érdemes felkelni nap mint nap, nemcsak Húsvétkor.
„Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után! Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.”
Fotó: Hoppál-Kovács Edit