Keresés

Majdnem elhittem

Frissítve: 2021. jún. 20.

Tegnap temettük apámat. Nem akart hamvasztást. Mielőtt lezárták a koporsót, percekig néztük a kékes-fehér bőrű, öltönybe bújtatott, csontsovány viaszfigurát. Élt 72 évet. Lassan araszoltunk a tűző napon a sírhely felé, amikor Zoli mellém lépett. Most is elkésett. Cinkosan meglökött a könyökével, dobálta magát, mint aki éppen egy bajnokságról érkezett. Nem illett a képbe. Sietve belepusmogott a levegőbe egy hevenyészett bocsánatkérést. Ő a bezzeg-bátyám. Neki lehet. Szinte hallottam apám hangját, az a gyerek éjjel-nappal edz, majd jön, amikor tud. Öt éves voltam, amikor apám megállt a kertkapuban, bekiabált a házba. Petikém, hozzál a bátyádnak egy pohár vizet, meg azt a Balaton szeletet is, amit tegnap meghagytál! Szaladtam a vízzel és a csokival. Zoli addigra már lihegve ült a lépcsőn. Apám az izzadságot simította a homlokáról. Nem semmi vagy, fiam! Tizenkét kilométert futottál le. Lassan igyál, kortyonként! Rám se nézett, úgy vette ki a kezemből a poharat. Egyszerűen zárójelbe tett. Nem kérdeztem semmit. Ez szokásommá vált.

Tizennégy éves koromban triatlonozni kezdtem én is. Apám szó nélkül nézte, ahogy a bátyám használt cuccait viselem, nem volt saját edzőruhám. Anya fásult arccal hallgatta minden közös ebédnél, ugyan minek két sportoló a családba. Egyre kell koncentrálni, a másik meg, ez voltam én, tanuljon tisztességes, hétköznapi szakmát. Nem bánom azt a pár évet, jól kigyúrtam magam. Majdnem olyan jó voltam, mint ő. Csakhogy rohadtul nem érdekelt az egész, feladtam. Közgazdász lettem. Anyám a nővérével, Ági nénivel jött el a diplomaosztóra. Zolinak versenye volt Hamburgban, apám inkább vele ment. Látványosan bedobálták a bőröndöket a csomagtartóba, a kétszáz lóerő megindult. Anyám különösen figyelmes volt hozzám, amikor ők ketten leléptek. Kókuszkockát sütött, a kedvencemet. A Hegylakót néztük, vagy ültünk a teraszon, hallgattuk ahogy az esővíz az ereszcsatornából a fémhordóba ömlik. Néha szomorkásan megveregette a vállamat. Talán így kért bocsánatot azért, hogy soha nem védett meg. Idilli napok voltak.

Egy percet sem dolgoztam közgazdászként. Tizenöt évig értékesítési igazgatóként nyomtam, méltányolható sikerrel. Megtanultam bánni az emberekkel, csak el kellett képzelnem, én mit szeretnék az ő helyükben. Kidolgoztam egy saját módszertant, szemérmetlenül jól kerestem. Céges autó, szakmai utak Stockholmba. Ha kocsit váltottam, Zoli egy hónapon belül a legújabb modellel állított be, ő német gyártmányra esküdött, én a japán verdákra. Apám folyton hergelt bennünket. Na, mi lesz, csináljunk egy futamot? Ilyenkor megengedtem magamnak néhány megvető pillantást. Szívesen rugózott a nem létező nőügyeimen is. Időnként felhívott, hogy ne felejtsem magammal vinni a barátnőmet a következő családi felfordulásra. Valójában barátom se nagyon volt.

Elmentem családállításra, egyik tanácsadó haverom javaslatára. Két napig ittam. Akkor kezdtem írogatni. Anyám rendszerint aggódva figyelt bennünket a hétvégi együttlétek alatt. Ültem az okkersárga gyékényfotelben, és firkáltam a sokadik füzetembe. Apám egyre kevésbé tudta leplezni, mennyire nem bírja elviselni a jelenlétemet, szemmel láthatóan dühítette, hogy nem tud rólam semmit. Az egyik alkalommal megállt a hátam mögött és kirántotta a füzetet a kezemből. Elhajította a tulipán ágyasok mögé, mint egy értéktelen frizbit. Anyám sápadtan indult érte. Szégyenkezve tette vissza elém. Akkor sem kérdeztem semmit. Ez volt az egyetlen fegyverem. Az idegesítő hallgatásom. Zoli barátnői havonta váltották egymást, én csendes undorral asszisztáltam mellette. Megkapott mindent, amire rásóhajtott. Egyik alkalommal én is rásóhajtottam az aktuális játékszerre, akivel érkezett. Vagy ő rám, már nem emlékszem. Nem volt az esetem. Zoli eleve fáradtan jött, korán lefeküdt. Mi meg fürödtünk a Dunában, boroztunk a parton. Talán Timinek hívták. Ügyeltem rá, hogy maradandó élményt kapjon. Felvette az egészet a telefonjával. Biztos voltam benne, hogy elküldi a bátyámnak. Feliratozta, aprólékosan dokumentálva a farkaink közötti lényeges különbségeket. Azóta van egy forradás a szemöldököm fölött. Pár perc elégtételt éreztem. Néhány hónapra megszabadultam a családi programok silány közjátékától.

Egyszer aztán hajnalban hívott a bátyám. Akkor sem az apám. Anya sztrókot kapott. Beültem a kocsiba és rohantam a nagymarosi házhoz. Addigra a mentő is odaért, de már elkéstek. Zoli félórával utánam esett be. Apám összetört. Nem ismertem ezt a réveteg, mindenről lemondó tekintetét. Ritkán éreztem úgy, hogy szereti anyámat. Összetöpörödve ült a fotelben, várta a hullaszállítókat. Felváltva látogattuk Zolival. Egyre szótlanabb lett. Ültünk a kertben. Elhatároztam, interjút készítek vele, hogy megtörjem a feketerigók idegesítő hangzavarát. Hazudtam neki. Azt találtam mondani, megkeresett valaki a régi munkahelyéről, és beteszik a sztoriját az idei évkönyvbe. Apám szeme izgatottan vibrált. Elővettem a füzetemet, és órákon keresztül hallgattam. Érdemes volt évekig gyakorolni, jegyzeteltem a történeteit, óvatosan kérdeztem, amit korábban nem mertem. Talán meg se hallotta volna. A könnyeivel küszködött, amikor elmesélte, nem sikerült kimentenie a tűzből a zsámboki polgármestert, csak a feleségét. Ez talán élete egyetlen kudarca. Jó tűzoltó volt.

Megpihentünk. Hosszú ideig ültünk csendben. A rigók nem tágítottak. Lassan ránk esteledett. Rekedtes hangon szólalt meg, furcsán, félszegen. Idejét sem tudom, mikor mondta ki utoljára a nevemet. Petikém, a bátyádnak nem említettem, most repül Dublinba, nem akartam felzaklatni, de van egy kis baj. Néhány másodperc szünetet tartott. Összeszorult torokkal vártam a folytatást. A doki szerint nem túl jók a leleteim. Nemigen jártam én szűrővizsgálatokra. Meg talán eleget is éltem már. Anyád nélkül csak kapirgálok itt a kertben. Szóval, egy ideje fáj a gyomrom környéke. Úgy néz ki, hasnyálmirigyrák.

Ültem mellette kimerevített képkockaként, a fejemben ezer kérdés dübörgött, de nem voltam képes kinyögni semmit. Zoli fél évre elutazott. Apám nem akart kezelést, csak némi fájdalomcsillapítót. Naponta látogattam, hazudtam tovább. Azt, hogy több részes riport készül, meséljen. Ilyenkor alábbhagyott a fájdalom. Főztem, amit ehetett. Egyszer, pár kanál leves után nehézkesen felém fordult, és azt mondta, kisfiam, elég szarházi módon bántam veled. Pedig nem tehetsz róla, hogy ennyire hasonlítasz Tibi bátyámra. Jól itt hagyott bennünket, amikor nagyapád tönkrement. Azóta se jelentkezett, a kis tetves. Meg tudsz nekem bocsátani, fiam? Kiszáradt a torkom, bámultam egy darabig a hangyákat, ahogy sürögtek a lehullott morzsákkal.

Három héttel később csendben elment. Aludt, én az ágya mellett olvastam. Hallottam, ahogy erőtlenül veszi a levegőt, egyre kevesebbet. Ez volt az egyetlen ajándék, amit kaptam tőle. Átkísérhettem. Másnap értesítettem a családot. Zoli nagy zajjal érkezett haza Dublinból, persze nem egyedül. Megvolt a jelenet is. Hogyan jöhetett volna előbb, amikor annyira szerette apámat, nem bírta volna elviselni a látványt. A haldoklását. Megegyeztünk, hogy eladjuk a nagymarosi házat, nem volt vita. Kértem, néhány apróságot hadd tartsak meg anyámtól. Nem érdekelte. Apám óragyűjteménye inkább. Várjuk a hagyatéki tárgyalást. Pár nap még. A házra is találtunk vevőt.

Terveim vannak, életemben először. Ma írok utoljára. Sandvikenbe készülök. A jazz fellegvára. Robi jól beszél svédül. Én is elvagyok az angollal. Reggel azon tűnődtem, mit vigyek innen magammal. Apám egyik régi, értéktelen óráját tettem be a bőröndbe. Az utolsó napokban viselte. Anyám szekrényében megtaláltam azt a piros körömcipőt, amit a nővérétől kapott évekkel ezelőtt. Egyszer sem vette fel. Kidobni nem volt mersze, mert mit szól Ágika. ha kiderül. Ági néni semmiben nem hasonlít anyámra. Szenvedélyes, okos nő, üzletasszony, aki nem fél másként gondolkodni, mint a családja. Mint mi. Tíz éve Berlinbe költözött, hozzáment egy óvszergyároshoz. Ruhákat tervez, néha elküldi a linket is, ahol megnézhetjük a bemutatókat. Merész darabokat álmodott meg. Elhiszem, hogy anyámat frusztrálta. Ő kizárólag barna és fekete színű cipőket hordott, unalmas ruhákban járt, soha nem festette a haját, ahogy az arcát sem. Láthatatlan akart maradni. Ugyanúgy cserben hagyta önmagát, mint engem. Kivettem az egyik cipőt a zsákból, negyvenegyes, éppen a méretem. Határozottan jól áll, Robi imádni fogja. Lassan megérkezik.

Akkor ismertem meg, amikor apám sorvadni kezdett, amikor egyre gyengébb lett a hangja. Én meg valahogy erőre kaptam. Foglalkoztatni kezdett, mit is akarok valójában. Miután az öreg délutánonként elaludt, futottam nagyjából hét kilométert, egészen a Duna-partig. Az egyik alkalommal őrült tempóban tekert el mellettem egy bringás srác, később utolértem, defektet kapott. Ő volt Robi. Segítettem neki megragasztani a gumit, órákig dumáltunk. Még soha nem akadt ennyi mondanivalóm, mint aznap este. Részegítő volt az intenzív figyelem, nehezen aludtam el. Majdnem elhittem, hogy velem ilyesmi nem történhet meg. Rögtön levette, hogy nálam rövidzárlat van, türelmesen várt. Hetekig csak bringáztunk. Amikor apám jobban érezte magát, főztem hármunkra, Robi a háttérből figyelte, ahogy gondosan rögzítem apám monológját. Nem terheltük utolsó napjait a kapcsolatunk mélységeivel. Megváltoztam. Ági néni jelentőségteljesen biccentene.

Talán összeházasodunk. Vacsorára isteni, gombás-tejszínes szósszal összesütött tagliolinit készítek. Ez a specialitásom. A mentával és petrezselyemmel bolondított friss porcini szédülten simul bele a fokhagymás tejszín krémes simogatásába.


Részlet Hoppál-Kovács Edit Majdnem elhittem című novelláskötetéből. A könyv elérhető az Írók Boltjában, rendelhető minden könyvesbolt hálózatból

Libri, Bookline, Líra, Moly


188 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése