Keresés

Tizennégy nap múlva

Frissítve: 2020. okt. 1.

A zenekarhoz közeli kis asztalnál ülsz, amikor megkésve belépek az ajtón, semmit sem változtál, jut eszembe, te is tudod, elpirulsz, negyven évesen is kislány vagy, vidám leszek tőled, régen is így volt. Zavartan kortyolsz egyet a poharadból, a rozét szereted, rakoncátlan, sötétbarna tincseid laza karanténban lázadoznak, odamegyek hozzád, a többiek figyelnek bennünket, én csak beugrós vagyok erre az estére, jó, hogy látlak, mondom, idétlenül vigyorgok, csak a cipőmet bámulom, megyek, beállok a helyemre, nézek vissza, sugárzol. Többször is eljöttél, csak egyszer mertem leülni az asztalodhoz, emlékszel, utoljára vagy hat éve. Megvártad a koncert végét, szorongtam közben, mit is mondhatnék. Most is ez van, mit is mondhatnék. Mondhatnám, hogy apa vagyok, két lányé, a kisebb négyéves, meg férj, egy rendes nő férje. Lilinek hívják és ápolónő. Mondhatnám, hogy már nem iszom, mióta apám meghalt, és hogy minden más lenne most, ha akkor elmegyünk hozzá és találkoztok. Mondhatnám, hogy apám nagyon szeretett volna téged. Azt is mondhatnám még, hogy talán én se lettem volna gyáva és folyton részeg, ha nem akarsz minden áron vigyázni rám. Ha belém rúgtál volna, amikor hajnali háromkor becsöngettem hozzád összehányt ruhában. Mondhatnám, hogy nem kellett volna eltűnnöd egyik napról a másikra, mert most mi van, semmi sincs. Te elváltál, én meg apa vagyok. Mondhatnám még, hogy jól tetted, hogy leléptél, mert így nem nyírtalak ki, és most itt vagy nekem egy pillanatra, hozzád érnék, a szemed alatti kis fényes csíkot simítanám, de nem teszem, mert Lili a gyerekeim anyja és még sosem bántott. Nyomom a Sweet Home Chicago-t, ez a kedvenced, mindjárt szünet lesz, addig kitalálom. Mondhatnám, hogy a legjobb napom volt, amikor a 10-es úton vezetni tanítottál és annyira röhögtünk, hogy képtelen voltam fékezni, és még az árokban is csak röhögtünk, amíg meg nem állt valaki segíteni. Mondhatnám, hogy te vagy az egyetlen nő, aki három napig sem bírt együtt élni velem. Mondhatnám, hogy bocsáss meg. És most szünet van, mondhatnék végre valamit, de babrálok a Fenderrel, amit tőled kaptam, közben nézlek és nem mondok semmit. Térdelek az erősítő mellett, leguggolsz, hozzám hajolsz és azt mondod, még mindig nagyon szeretsz, és én csak annyit mondok, én is. Már vége a szünetnek, nem is értem. Várj meg, mondom, nem rohanok haza, vagy tudod mit, gyere fel hozzám, mindenki elutazott, megmutatom hol élek. Jó, egyezel bele egyszerűen és visszaülsz a helyedre. A tincseid kiszabadultak közben, nézem milyen kicsi a kezed, mindig is kicsi volt, mint egy kislánynak. Mondhatnám, mégse gyere fel, mi értelme lenne, de nem mondom. A többiek néznek, látom készülődik valami, ők is tudják, hogy nem kellene beszélnünk, de én akkor is elindulok veled.

Gyalog megyünk, mondom, két éve gyalog járok. A szívem kiborult, húsz kilót fogytam azóta, mesélem büszkén, meg hogy vigyáznom kell, apám infarktust kapott. Hazaérünk, megyek előre, mondom, megállunk a konyhában, a százas izzó ellenem dolgozik. Esetlenül ölellek meg, csak szorítasz szótlanul, ez nem a te otthonod, az enyém, gondolom. Bánom, hogy nem a tiéd is, de nem mondom, mindegy most már, nyögöm, így alakult. Megmutatok minden zugot, zavarodottan tömöm magamba a fokhagymát, nevetsz, mindig is utáltad a szagát, amikor ettem, én meg tudom, hogy mindegy, mert úgysem csókollak meg. Mellém ülsz, bekapcsolom a számítógépet, fényképeket nézünk, kacagsz. Elfelejtem, hogy a gyerekeimen mosolygunk, akiknek nem te vagy az anyja. Az összes vicces fotót mutatom, Katkáról, ahogy vigyorászik egy vödör vízben, meg Borcsáról, vámpír jelmezben. Liliről láthatsz képeket a falon. Mindent el akarok mesélni neked, ami utánunk történt velem. Reggelig beszélek, megéhezünk, pirítóst csinálsz, én meg főzök teát. Önző vagyok, alig kérdezlek a boldogtalan tíz évedről. Lemezeket válogatsz a könyvespolcról, elkéred őket, szereted, ahogy játszom. Visszahozod hamarosan, ígéred. Menned kell, mondom, nemsokára ideér az egyik tanítványom. Kikísérlek, nyitom az ajtót, aztán szótlanul megyünk le a lépcsőn. Fintorogva befogod az orrodat, hát, ez nem a diplomata negyed, mondom nevetve.

Állsz sután a vizeletfoltos járdán, fogod a kölcsönkért CD-ket, és én nem mondhatom neked, hogy isten veled, csak hogy viszlát, most elutazom, jó buli lesz a zenekarral, ha megjöttem dumálunk, ígérem, mert még nem tudhatom, hogy tizennégy nap múlva, amikor Lili leviszi a gyerekeket a játszótérre, fáradt leszek, furcsán erőtlen és kicsit le is dőlök majd. Viszlát mondom, mert nem mondhatom, hogy isten veled, jó, hogy voltál nekem, és ne sírj majd nagyon, egyszer mind meghalunk. Nem tudhatom, hogy én tizennégy nap múlva. Viszlát, mondom.


2020. szeptember 26.

Fotó:saját


80 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése