Keresés

Tiétek

„Tiétek!” Hörögte Zordon, amikor Szimbát a hiénák elé vetette. Hat éve még én sem voltam ennyire képzett mesék terén, de felzárkóztam. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a mai nap a kutyáké. Persze csak bizonyos nézőpontból. Ha azt vesszük, hogy késő délutánig áramszünet volt az utcánkban, s amikor összekuszálódott pillantásomat felfedezve, a kávéfőző halkan rázkódva, rosszindulatúan röhögcsélt, majd közvetlenül e „cserben hagyásos gázolás” után a kádban állva, hidegzuhanyként ért a meglepetés, hogy forróvíz, ugye legfeljebb a szomszéd utcában csal boldog mosolyt a szerencsések kávétól maszatos ábrázatára, s hogy „saaajnos” nem lesz ma karanténsuli, majd húsz perc négykézláb matatás után is felemás cipővel a kezemben másztam ki a gardróbból, és az irodában sem tudtam volna, csak papírokat tologatni, amit viszont az egészségemre nagyon károsnak ítéltem meg, így hosszasan várakoztam mindezek helyett egy barátságos, de bátortalan fogas szótlan társaságában, (így jött ki a két méter social distancing, pedig lehetett volna dancing is), hogy megkapjam a havi injekciómat a Kékgolyóban, de mindezt megelőzően negyven percet keringtem, hogy bebizonyítsam, nincs itt az ideje a pozitív gondolatoknak, hiába a három ujj technika, parkolóhely márpedig nem lesz - hát mondhatom haszontalan egy nap volt.

De nézzünk rá szokatlan módon a történésekre. Reggel, amikor felébredtem és észrevettem, hogy upsz itt bizony szünetel az áramszolgáltatás, és most mi lesz, oda a reggeli kávé, kreatív elmém azonnal dobta a mentő ötletet. A férjem által óvatlanul a konyhában felejtett, a húsvét utáni leértékelést is megért, ám rendkívül ízletes csokinyuszi maradékának endorfin termelő hatását tesztelhettem sikerrel. Mindezek után boldogan vettem tudomásul, hogy ma megúszom egy gyors fogmosással a fürdőszobai fázist, nyereség húsz perc. Így kényelmesen elindítva a napot, rendet tettem a hátizsákomban, és átsétáltam az irodába, lelkes madárfüttyögés közepette. A végén én is beszálltam a jam session-be, talán kevesen tudjátok rólam, hogy ha minden állat nyelvén nem is, a madarakén beszélek alapfokon. A mai nap után inkább középhaladó az. Szóval volt lehetőségem egy kedves barátnőmmel kacarászni, feleleveníteni az elmúlt tíz hónap történéseit, mióta nem beszéltünk. El is búcsúztunk egy röpke óra után, indulnom kellett a csodaszép időben, mind a 21 fokot a szívembe engedve. Tovább beszélgetve a madarakkal, néhány nyomdafestéket nem tűrő füttyentés közepette levakartam az autómról egy cirka 42 cm hosszú, szerencsét hozó madárnyomot, ami méltán foglalhatná el helyét a Guiness rekordok könyvében. Önfeledt mosollyal suhantam a városi dugók kiábrándító valóságától ezúttal mentes utakon. Nem tudom ki vezetett, mert én a burjánzó növényzetet bámultam, bokorról bokorra. Aztán a 70 – es troli Lövölde téri megállójánál megpillantottam Stinget, lassítottam és megkérdeztem elvihetem – e valahová. Örömmel szállt be, mindketten feltettünk egy-egy fekete-fehér virágos maszkot és közösen elénekeltük a Desert Rose-t. Kicsit még vagánykodtam is neki, mert azt már tudjátok, hogy imádok vezetni, és hát mégiscsak, pont azóta nem ültem bele a vadonatúj, bérelt autómba, mióta kitört a karanténvilág. Sting éppen olyan nyugodt élőben is, mint a koncertvideókon. Elfogadta tőlem a virágos maszkot emlékbe, és a Clark Ádám tértől már gyalog ment tovább. Én jól feltérképeztem a környező utcákat, négyszer is, hogy nagymama koromban is emlékezzek minden kis részletre. Szeretek alapos lenni. Végül leparkoltam. A virágos maszk jól illett a fekete futósálhoz, így ezekkel felvértezve vonultam át a hőkamera érzékelői között. Magammal vittem a láthatatlan köpenyemet is, állítólag ha rajtam van, könnyedén átverhető a legtöbb vírus. Szerintem sikerült. Így aztán nem vettem fel a féltve őrzött FFP2 maszkomat, mert rajtam kívül mindenki azt viselt a váróban, másrészt nem akartam lealázni kedvenc dokimat, csak mert neki semmilyen sincs. Kis kézfertőtlenítő sprayvel felfegyverkezve léptem a kezelőbe, hogy készenlétben álljak bármilyen váratlan támadás esetén. Pár perccel később megkönnyebbülten, mondhatni futva távoztam az autóig, képzeletben beugrottam néhány gombóc fagyiért a Csaba utcába.Kicsit megdolgoztattam a lovakat, csak el ne kapjanak - nem lett gond, mert kesztyűben, maszkban döngettem, ordítva-énekelve az Andrássyn, hogy I still haven’t found what I’m looking for (U2), aztán a leghosszabb úton hazaérve kiültem az erkélyre és megbontottam egy doboz sört. Mert az is van itthon, mióta az egyik kedves lakótársunk megajándékozott bennünket. Körbe kérdezett ugyanis, hogy mi kellhet a patikából – jöttek is a válaszok pillanatokon belül (értelmiségi családok, ugye) - Xanax és sör. Mi csak sört kaptunk, mert Xanax már van itthon. Szóval éljen az ÉMÁSZ vagy mi a szösz, jó kis nap volt ez. Közben áram is lett, és az elcsent csokiért cserébe kakaós sütit sütök. Amint elfogyott a söröm.



Fotó: Hoppál-Kovács Edit

Kertem


15 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése