Keresés

Kiscipó és Babetta – avagy a belső harcos útja


Piri nagyival gyakran ácsorogtunk a kert végében, a forró kemencénél. Nézegettük, vártuk, hogy kisüljenek a kenyerek. Meg az illatos kiscipó, ami az enyém lett. Simogattam kicsit, aztán legtöbbször kacsamájas zsírba tunkoltam a leszakított, kívül ropogós, belül pillekönnyű, meleg kenyérdarabkákat. Szentkereszten, ahol a gyerekkoromat töltöttem, rajtunk kívül nem sokan laktak - a pár házból álló apró településen csak néhány család talált munkát a majorban. Órákig kóboroltam a közeli réteken, hallgatva az erdőből kimerészkedő fácánkakasok szerelmes rikoltozását. Egy zöld busz járta a vidéket minden reggel, csokorba gyűjtött bennünket, kisiskolásokat. Akkoriban csendes lány voltam. Suli után hazazötyögtünk - a töltés tetején ugrottam le a buszról a kapunk előtt, méretes, barna, disznóbőr táskámmal együtt. Megettem az uzsonnámat és anyuval nekikezdtünk a tanulásnak. Rendszerint előbbre tartottunk mint az órai munka, türelmesen és következetesen gyakorolt velem. Talán mindazt megtanulta ő is, amire nem volt lehetősége korábban. Erdőszéli kis házunkban ritkán akadt játszótársam, így, amikor nagyapám nem ért rá a határt járni, színdarabokat rendeztem a vendégszobában. Az összes szereplőt én játszottam jobb híján, nagyanyám régi fodros ruháit kilopkodva a szekrényből. Megosztó gyerek lehettem, bár akkor, ebből nem sokat vettem észre. Géza bácsi, az iskola igazgatója időnként bejött a terembe és kicsi elsősként, később ötödikben is, átvitt a nyolcadikosokhoz felolvasni. Mert nekem ment. Nem lehettem valami népszerű. Az egyik osztálytársam, a kisebbik Loncsár gyerek folyton meg akart verni. Hetedikben aztán sok minden megváltozott. Nagyszerű tanár érkezett a suliba. Babettával járt Győrből Ikrénybe. Vékony, magas homlokú, lángoló, szürkéskék szemű, talán harmincas fiatalember. Méregzöld, hosszú ujjú pólót viselt, szűk farmert, vékony ezüstláncot és kis, kerek medált a nyakában. Rajongtam érte. Földrajzot és azt hiszem rajzot is tanított, ez részletkérdés. Okos volt és széleslátókörű, fanyar humorral. Kezdtem felfedezni saját magamat. Győrbe járhattam különórákra, versenyekre vitt, szurkolt és bátorított. Hitt bennem. Meghatározó két év lett. Az utolsó különösen. Egy félresikerült osztálykirándulást követően ácsorogtam a padom mellett, az volt ugyanis az osztályfőnöknőm kérése, hogy álljon fel, aki a kiránduláson alkoholt vásárolt. Piri nagyinak szántam. Kis üveg diólikőr - odaadtam a fiúknak, amikor elfogyott a piájuk. A hetedikesek pedig lebuktatták az egész társaságot. Álltam az első padnál, megfordultam és ekkor derült ki, hogy rajtam kívül mindenki ül, dermedten. Ma is erősen dobog a szívem, ahogy felidézem azokat a perceket. Csalódottan, háborgó igazságérzettel, szédülten vártam, mi következik. Az osztályfőnököm őrjöngött, példát statuált, nem küldte tovább a jelentkezési lapomat a győri gimnáziumba, miközben nyolc évig kitűnő voltam és soha semmilyen botrányba nem keveredtem, sőt – idegesítően „jó gyerek” lehettem, bár néha összeverekedtek miattam a kamaszfiúk a faluban. Közben elterjedt, hogy persze, mi másra lehetne számítani nálam, hiszen anyám is részeges. Akkor már több mint tizenöt éve egy kortyot sem ihatott, hiszen szívbeteg volt... de a falusi zuhanyhíradó ritkán építkezik tényekből. Pár nap szorongató bizonytalanság után az igazgató és a földrajz tanárom mégis elküldték a jelentkezésemet utólag a gimnáziumba, talán be is mentek, máig nem tudom pontosan, mi történt. Felvettek. Az első év nem ment zökkenőmentesen. Az általános iskola utolsó hónapjaiban nem volt matematika szaktanárunk, én meg csak ültem és zavarodottan bámultam a karókat a franciakockás papíron. Végül egy lelehetvékony kettessel gördülhettem a következő tanév felé. Egy nyáron át ültem a töltés oldalában könyvvel a kezemben, és egyszercsak megvilágosodott minden. Sosem felejtem el a kérdést a szeptemberi első órán - " Mi van Kovács? Maga tanul????" Harmadiktól különórát tartottam reggel hét és nyolc között - hogy az osztály elkerülje a rendkívül felkészült, de ugyanilyen szigorú tanárnőnk szélsőséges reakcióit. Csont nélkül vettek fel matematika-fizika szakra. Később hallottam, hogy földrajz tanárom Svédországba költözött. Hosszú szenvedés után ott is halt meg. Soha nem mondhattam el neki, hogy ő volt, aki a belső harcost örökre felébresztette bennem tizennégy éves koromban. Jónéhány osztálytalálkozót kihagytam, mire túljutottam a fájdalom részén. Elmentem, amikor már higgadtan, de mégis, némi elégtétellel mesélhettem az osztályfőnöknőmnek magamról, amikor a szemébe tudtam nézni szenvedèlyes èrzelmek nélkül. Akkor láttam meg, hogy ő talán nálam is jobban gyötrődhetett a sok évvel ezelőtti átgondolatlan döntésétől.

Amikor tanítani kezdtem, a legfontosabb vezérelvem lett, hogy megtaláljam a módját, hogyan segíthetek hozzá másokat ahhoz, hogy a vágyaik szerinti legjobbat hozzák ki magukból, mert mindenki egyedi és különleges. Azt hiszem, hogy ez a gyerekkori élmény határozottan erősítette bennem a szándékot, amely mára a munkám tudatos része lett. Feltárni az igazságot, bátorsággal mélyére nézni a problémáknak, sosem alkotni markáns véleményt felszínes információk alapján. Ez lett a működésem gerince. Semmi nem történik ok nélkül.

Fotó: Adobe Stock + módosítások: saját


31 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése