Tizenegy hónapja huszonnyolc naponként várakozol a műbőr széken. Fegyelmezed magadon a lazuló húst. Nem dőlsz hátra, minél kevesebb ponton érintkezel, annál biztonságosabb. Szerencséd van, ma különösen, ülhetsz a nyitott ablak mellett, marad valami biztató az őszi napsugarak simításából a szemed sarkában. Vidéki szálloda hangulatát idézi a kórház kertjét gondozó szürke overallos férfi. Újra átlapozod a vaskos mappát, bizonyítékokat rakosgatsz egymásra, minden rendben lesz, kántálod némán, huszonnégy órából huszonháromban hiszel a papírkötegnek. Nem sok a kieső idő, egyetlen óra, amikor már csak a belvárosi utca beszűrődő fényei rajzolják mögéd a díszletet. Kamaszodó lányod hajfürtjeire fókuszálsz, ahogy lágy, fekete szövetként simítják körbe arcának világosabb tónusait. Motyogva imádkozol.
„Két éve kezdődött…nekem is a bal mellemben…végül a másikat is le kellett venni. A trombózis volt durva, a műtét közben, nem lesz több beavatkozás, minek, az én koromban. Észre sem lehet venni a csalást, a műdombort a melltartóban.
Ki érti, mások képesek százezreket fizetni az elviselhetetlen fájdalomért, az élethosszig tartó szilikon élményért.”
Nem mindig hallgatsz a tapasztaltakra, például ma sem. Engeded, hogy a másik két beteg szófoszlányai lyukakat üssenek a gondosan megépített védőgátadon.
Percekig hagyod, hogy táplálják a démonodat. Aztán összeszeded magad, felsorolod a neveket, ismered a történetüket, öt, hét, tizenegy éve, hogy megúszták, tanácsokkal látnak el, reménnyel töltik fel apadó készleteidet. Hatásos taktika, főként, mivel a kocsiban felejtetted a fülhallgatót, ma nem zárhatod a mérgező külvilágot sűrű hangfüggöny mögé. Hárman ücsörögtök nagyjából egy órája, többen nem is lehet, a poloskák a párkányon nem számítanak.
A gép váratlanul leállt. Nem szólítanak senkit, telefonon értesítik az érintetteket. Egy átlagos napon személyiségi jogokat számosítanak a másik sorban, titkosított sugárkezelést ajándékoznak három percben. Tizenegy hónapja még te voltál a hatvanhetes. Emlékszel a végső dózisnál veled is ez volt, leállt a gép, besoroltak egy másik szobába, mert utolsó kezelést elhalasztani nem lehet. Vendégjátékosok a kispadra, visszhangzik a füledben a szellemeskedő asszisztens fiú hangja. Mi lett volna, ha minden kezelést ott kapsz, a végstádiumos kórházi betegekkel, a gondolattól is elfog az émelygés.
Egyszer is elég volt dermedten feküdnöd a túlhűtött teremben, virágzó cseresznyefák elektronikus plakátját bámultad a plafonon, miközben állítgatták fölötted a T-rex méretű szörnyet, föléd hajoltak, és hogy végképp elbizonytalanodj, a kezelés előtti pillanatban tőled kérdezték, a bal lesz, ugye. Erőtlenül mondtál igent. A fémóriás megindult, esetlen, lassú mozgásához nem biztos, hogy háttérzenének a Billie Jean-t választottad volna, teljes hangerőre tekerve.
De most újra van neved, te már másik sorban ülsz, kezedben sárga műanyag tubussal vársz a havi adagra, az életmentő elvonásra. Dübörög a petefészek, mondja a doki, ki hitte volna, pedig milyen kis csenevész. Anyai örökség, hála, hála, gondolod. Tíz éve már, hogy kettesben zúztok a „kis csenevésszel”. Közelharcot vívtál érte a holisztikus szemléletet tudatosan kerülő sebész-nőgyógyász eminenciákkal. Ön nem fog szülni, eltávolítjuk a méhet és persze mindkét petefészket, megszűnik a gond, a hathetes vérzuhatag. Minden kisimul, felnyitjuk, kivágjuk, feldaraboljuk, kis lyukakon kihúzzuk, csak két nap, csak négyszázezer, elszámolhatja egészségpénztárban. Majdnem elhitted, neked is jó lesz mindez.
Elméleti fizika tanárod magyarázott ennyire magabiztosan a hatalmas előadóteremben az áttáncolt kollégiumi éjszakától tudathasadásos állapotodnak. Hős voltál, lelkesre torzított ábrázattal. Csakhogy ő tudta miről beszél, tisztelte a hallgatót, a leendő tanárnőt, naná. Később, ahogy az államvizsgán brillíroztál két hányás között, az kiemelt az átlagból. Mert ünnepelni előző este a többiekkel kellett.
Az idő-paradoxon témáját húztad. Már csak foszlányokra emlékszel, relativisztikus jelenség, amikor két különböző vonatkoztatási rendszerből figyelve eltérés lép fel az idő múlásában. Elképzeled, ahogy egy gyorsan mozgó űrhajó rövid idő alatt hatalmas távolságot tesz meg. Az űrhajón elhelyezett óra rövidebb időtartamot mér, mint a Földön hagyott, nyugalomban lévő. Elég nagy sebességeknél az egyéves utazás a Földön tíz évet is jelentene. Egy emberi élet alatt körbe utazhatnád az univerzumot, a földi idő szerint viszont több milliárd év múlva térnél vissza.
Igényed támad ennyi tudományos okoskodás után némi katarzisra, ha végre beülsz majd a kocsiba, közös ordítást tervezel a hazaúton, Menyhárt Jenővel.
„Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk.
A súlytalanságban szeretkezünk.
Idegen ködökbe utazgatunk, és ha ott jobb, ott maradunk.”
Várakozol tovább, a hátralévő időre addig is egy időkapszulába telepszel. Végre sikerül leárnyékolni magad, egyedül vagy a váróban. Fel sem tűnik a két nő távozása. A nevedet mondják a hangszóróban, sajnálod, hogy éppen nem hallja senki, te már nemcsak egy szám vagy. Becsúsztatod a zsebedbe a fertőtlenítőt, és a borítékot Deák Ferenccel… én istenem, jó istenem, napi betevőjét megadom neki… lassan elindulsz a kereszt-ragasztással letiltott, fotelméretű székek között a nyitott ajtó felé.
Kényelmes ruhát választottál reggel, mint ilyenkor mindig, résnyire ajtót nyitsz a tűnek a hasad felett. A harmincas doki elnézést kér. A megszokottnál vastagabb fémcsövön küldi a számodra éltető, ösztrogéngyilkos szert a bőröd alá. Jelentősen csökkentjük a daganat kiújulására az esélyt, magyarázta el. Bal lábad tompán visszahuppan a sárga linóleumra, meg is vagytok. Ma is van kérdésed, mert az internet a barátod. Hány évig fog sajogni a műtéti heg, a sugárkezelés helye, sejted, de most meg is kapod a választ, hogy évekre kiváló időjárás-jelzőt kaptál, elemet sem kell cserélned. Megered a nyelved, a témát régóta kerülgeted, kérdezel, a maszkban bízol, a piros foltok takarásban maradhatnak.
És van-e valami megoldás erre a hirtelen jött klimaxos állapotra, vinnyogva szakadozik a hüvelyed, a mérete két számmal lett kisebb, mint a lányod gyapjú pulóvere, amikor a férjed kivette a múlt héten a szárítógépből, mondod nevetve, veled nevet az asszisztens is a háttérből. Csak a szokásos vízbázisú készítmények, esetleg igyon folyékony kollagént, erősíti meg a doki a nyilvánvalót. Ösztrogén tartalmú készítmény segítene, de hát mi éppen azt irtjuk most ki, hogy védjük a másik emlőt, fejezi be a szakszerű tájékoztatást. Érted, persze hogy érted, nincs megoldás, ez is csak egy újabb ellentmondás.
Elhanyagolható részeredmény, de egy ideje a kicsit is becsülöd, hormontükör készül decemberben, és ha már csak nyomokban tartalmazol ösztrogént, karácsonytól nem kapsz több belövést.
Ennyi pont elég.
Összehúzod a kardigánt magadon, a várón keresztül szabadulsz, már újak ülnek az iksz mentes székeken, két harmincas, csapzott hajú nő beszélget ugyanarról, mindig ugyanarról. A harmadik várakozó egy ötvenes férfi, talán felsővezető, öltönyben, vakítóan fehér, tökéletesen illeszkedő ffp3 maszkban, elszántan szorítja mellkasához barna bőr táskáját és az életét, amely fölött elveszítette a kontrollt, ettől most rettenetesen sértődött, látod a szemén. Még az ellenállás fázisában van. Annak is az elején. Megérted, te is jártál ott.
Akár le is ülhetnél egy padra az intézet rendezett kertjében, de mire kilépsz a kettes számú épületből, a vidéki szálloda illúziója elillan, gyors léptekkel keresztülvágsz a virágok közötti úton. Nyílik a tearózsa. Egy pillanatra lehúzod a textilborítást az orrodról, beszippantod az édeskés illatot. Ismerős szempár közeledik, megörültök egymásnak tavalyi szobatársaddal. Kicsit vékonyabb lett, most is a férje hozta, három óra az út, nincs mit tenni, jönni kell. Nem bízhatod magad a véletlenre, mondja, igazat adsz, itt nincs idő kísérletezni.
Villámgyorsan kell megtalálnod, akinek elhiszed, hogy sikerülni fog. Nincsenek azonos feltételek. Nincs két egyforma eset, két egyforma küzdelem. A diagnózis napján megváltoztok örökre, közös nyelvetek lesz, csak ti értitek. Új időszámítás. Diagnózis előtt (d.e.) és diagnózis után (d.u). Te d.u. vagy négyszázhuszonöt nappal, ő d.u. négyszázhuszonhattal. Látszólag egyidősek vagytok, de nem ugyanaz az inerciarendszeretek. Megdicséred a haját, kicsit rövidebb és dúsabb, mint amire emlékszel, nem veszed észre azonnal, ez nem saját. Ó, hát, csak egy paróka, mondja szégyenlősen, amit már sejtesz. Jó választás, bókolsz tovább ügyetlenül.
Isten végül begombolta a kabátunkat, mondja nevetve, örülök, hogy jól vagy, remélem, egy hónap múlva összefutunk, szorítja meg a karodat, és már indul is tovább oda, ahonnan te éppen jössz.
Percek óta ülsz a kocsiban, „begombolt kabátban”. Szerencsés vagy. Nemcsak diagnózisod van. A férjedre gondolsz, aki – egy éve már ennek is – műtét után egy héttel elkísért a Kék Golyóba, szédülés fogta el a veled együtt várakozó negyvenhat nő látványától. Ültetek egymás mellett szorosan, törött szárnyú madarak. Téged is rosszullét kerülgetett, a sebleszívó gránátot szorongattad a kabátzsebedben, a narancsolaj maradványait szagoltad a csuklódon. Ez bevált. Mindent meg lehet szokni.
A férjedre gondolsz újra és újra, aki türelmesen várja esténként, amíg összetöpörödött libidódat élesztgeted, figyelmesen simít, beolajoz mindenféle értelemben – ezen már maszk nélkül mosolyogsz -, és ugyan sokkal ritkábban, mint d.e., megtörténik, kinyílsz végre, mint Jerikó rózsái.
Etetnék tovább a démonodat jóakarók, ismeretlen ismerősök. Megszülik az állítást. Akinek diagnózisa van, annak hűtlen férje is. Axióma lehetne ebből, de nem hagyod. Most sem konvergálsz az átlaghoz, meghúzódsz csendben a Gauss-görbe szélén.
Téged szeretnek d.e. és d.u.
Bekötöd az övet, arcodhoz emeled a napszemüveget.
Ennyi pont elég.
Megjelent a Majdnem elhittem című kötetben (2021)

Comments