-részlet-
Visszaérek a házhoz, a szomszédban matat valaki, csak nem Roland, Sebi bácsi keresztfia? Tétovázom, bemenjek-e hozzá, dühös mozdulatokkal kaszálja a combközépig érő gazt, amit egyetlen fűnyíró sem élne túl. A temetésen elkerültük egymást, nem tudom, mit mondhatnék, azt mégsem, hogy valahol odafent újra együtt a két öreg, nyakalják a chiantit és tömik magukba a tagliatellét. Mégis bemegyek, a rozsdás kertajtó nyikorgására felkapja a fejét, az arca megenyhül amikor találkozik a tekintetünk. Abbahagyja a csapkodást, limonádéval kínál és szemérmesen megölel. Sajnálom, motyogja, nem lehet könnyű. Bólintok, arra gondolok, hogy életemben nem ittam még ennyire savanyú limonádét. Körbevezet, megmutatja a szobákat, hangulatos pasztellszíneket választott. Júniusban új bútorokat rendelt, ősztől meghirdeti a Bookingon, magyarázza lelkesen.
– Ti mit terveztek a házzal? – néz rám érdeklődve.
– Fogalmam sincs. Apa halála váratlanul ért bennünket, de ő korábban eltervezett ezt-azt. Az volt a kérése, hogy mindhárman maradjunk Zebegényben a hagyatéki tárgyalásig. Felhívott bennünket egy ügyvéd, végrendelet is van.
– Nem semmi! Hogy bírjátok? – kérdezi csibészes mosollyal.
– Egész jól, rég töltöttünk ennyi időt együtt.
– Ne is mondd, örökké rohanok. A három gyerek, kész horror, szeptembertől a kicsi is iskolás lesz, muszáj kiadni a házat. Novemberben jön a negyedik, kislány! – fülig ér a szája, aztán észbekap. – Ó, ne haragudj, mekkora tuskó vagyok! Péter, hogy van, ti tervezitek még…? – nem fejezi be a kérdést, rettentően zavarba jön, egyik lábáról a másikra áll, az inge alját gyűrögeti.
– Semmi baj, Roland! Állítólag az élet megy tovább. Péterrel egyébként elváltunk – hallom a tompa, gépies hangot, ami belőlem jön.
Egészen a kapuig kísér, kapok egy szál bordó tearózsát, a kedvencem, jólesik, hogy emlékszik. Az édeskés illat behívja az estéket apával, Sebi bácsival. A diófa alatt sutyorogtak hajnalig az élet nagy kérdéseiről, Rovelliről és Lin Yutangról, mi pedig Liluval a kert végében kuporogtunk és számoltuk a hullócsillagokat. Vajon az ő titkos kívánságai közül teljesült legalább egy?
Önkéntelenül a padlás felé tartok, érzem, hogy ma van a napja, amikor ki kell vennem a borítékot a bőröndből, el kell mennem hozzá, hogy elmondjam az igazat. Bizsereg a gyomrom, zsibbadnak az ujjaim, nem akarom őt elveszíteni, de nem titkolhatom tovább, amit tettem, pontosabban, amit nem tettem. Később jöhet Dávid, neki is tudnia kell. Nehéz megszoknom, hogy a bátyám többé nem akarja hallani az egyetemi haverok által ráragasztott becenevet. Lilu sosem szólította Dave-nek. A boríték ragasztója elfáradt, mégsem nyálazhatom össze, így is azt fogja gondolni, hogy elolvastam. Egyre kisebb léptekkel haladok, mondhatnám poroszkálok. Talán meg kellett volna húznom a pálinkás üveget indulás előtt.
Lilu szüleitől örökölt háza jóval kisebb, mint a miénk, két szoba és egy apró konyha, ez nem is lett volna gond, ha az apja annak idején nem köt bele minden kanyarban. Miután Andor lelépett, szerencsére teljesen átalakította, igazi toszkán ékszerdoboz lett. Marcellót is Lilu mutatta be, a nászúton ismerkedtek össze Luccában, ezzel heccelt egy ideig, hogy neki köszönhetem az „olasz melót” a dögös pasival. Talán a melóm megvan, Marcello is dögös, veszettül az, de hogy hol tartunk, arról fogalmam sincs. A legutóbbi hívására egy vállalhatatlan üzenettel reagáltam, mi szerint hamarosan jelentkezem, de most rengeteg a hagyatéki intézni való. Újabb hazugság.
Lilunak írok, hamarosan odaérek. Szívecske a válasz. Na, köszönöm. Jeges bodzaszörppel és egy halom rétessel vár. Hallgatok róla, hogy délelőtt már bűnöztem a Monarchiában. Először a málnás-túrósat, majd a szilvásat falom be, addig sem kell beszélnem. Lilu őszintén aggódik, tudja, mennyire acélos az emésztőrendszerem.
– Hogy kerül ide ez a rengeteg rétes? – érdeklődöm tele szájjal.
– Dávid benézett, kicserélte a tömítést a kerti csapon, Barni pedig rávette, hogy menjenek sütizni, mert én sosem érek rá. Szép kis csemete, mi? Miután megettek hat rétest, elindultak a Duna-partra. Nem mintha bánnám, végre nyugi van. Barnit felpörgeti a cukor, Dávid ki fogja köpni a tüdejét. Gyere, feküdjünk be az ágyba, mindent tudni akarok Marcellóról – mosolyogva rángat a hálóba. A takaró, bár nem zsenília, puha és könnyű, halványlila len, illik a felújított fehér bútorokhoz. Lilu elkapja a pillantásomat.
– Májusban átfestettem mindent – mellém fekszik, egészen közel bújik, nagykiflibe, mint régen, nem is nagykifli ez, inkább kakaós csiga, harapdálja a vállamat, gombócba gyűr és csiklandoz. Hogy fogok én ebből kikeveredni? Mikor kezdek bele a mondandómba?
Megvárom, amíg lehiggad, muszáj innom valamit, felpattanok, nehogy megelőzzön, de ez a veszély most nem fenyeget. Lilu egy öntörvényű, gyönyörű macska emberbőrben, aki végre lustálkodhat. Barni mellett inkább elájulni szokott esténként, kacéran heverészni délutánonként, nem túlzás a soha. Két pohár vörösborral a kezemben térek vissza.
– Szóval nem limonádéra gondoltál? – felcsillan a szeme, a telefont keresgéli. – Hívom a fiúkat, elcseréllek Barnival egy éjszakára – rám kacsint, nagyot kortyol a vörösborból. Teljesen lefagyok. Dávid benne van, Barni is, Andris meg miért bánná, ha Barni szétzúzza a gitárját. Csak találnak egy felesleges pizsamát abban a hatalmas házban! – nevet Lilu, ezzel le is zárja a témát, a telefont laza mozdulattal a szennyeskosár tetejére dobja, ide ugyan senki be ne tegye a lábát reggelig. Újabb kört hoz.
– Két éve tartogatom, egy covidból gyógyult betegtől kaptam. Méregdrága spanyol, rákerestem. Ez most jár nekünk! – csilingelnek a poharak.
Az idegesség lassan csillapodik, kisebb hullámokban tör rám, közben Lilu összekapcsolja a telefonját a méteres hangfallal. Ezt a templomnál is hallani fogják, vihogunk össze. Ledobja a pólóját, bordó, pántos ruhába bújik. Egy gramm felesleg sincs rajta, vállig érő haját gyors mozdulatokkal kontyba tűzi.
Nekem is talál valamit, lila selymet, egészen jól áll, a fésülködő asztalhoz ültet, kihúzza zölddel a szemhéjamat, málnaízű szájfényt kapok, utána cserélünk, jól ismerjük egymás sminkes trükkjeit. Félretoljuk a foteleket, a hosszú szőrű bézs szőnyegen állunk, lökdössük egymást a keskeny tükör előtt.
– Tegyünk be felváltva zenét – javasolja. Te kezded! Kezembe nyomja a telefont, pörgetem a Spotifyt, meg is van, Parov Stelar, Cuba libre. Táncolni kezdünk, kéz a kézben ugrálunk. Másodiknak Lilu lassú bossanovát választ, belepuszil a nyakamba, összeér a mellünk, az övé császárzsemle, az enyém vadalma, combja gyengéden a combomnak feszül, kezével a hasamat simítja, módszeresen halad egyre lejjebb, a huszonhat centiméteres heg mentén.
Akkor, ott, az erdőben, a lószagú pokróc alatt meztelenül feküdtünk, bámultuk a távolodó viharfelhőket, akkor, és azóta egyszer sem, váratlanul megérintette a csiklómat, szájon csókolt, óvatosan rám feküdt, a lábam közé nyúlt újra és újra. Akkor, ott, Kapolcson volt először orgazmusom. Apa Dávidot büntette az őzbak miatt, ő Tomára volt féltékeny, pedig egy pillanatig miattam kellett volna idegeskednie.
Közben megint én jövök, „Üdvözlöm, érintem, nem mutatom, nem emlékeztetem, nem kutatom, nem zavarom, zavarom, csak figyelem, belefeledkezem, vele utazom…megadom magam, neki megadom magam” – kántálja Varga Livius, Lilu pörög, engem is elragad, forgunk, elveszítem az egyensúlyomat, lerogyok a padlóra. Megáll előttem csípőre tett kézzel.
– Megéheztem, maradt egy kis padlizsánkrém reggelről, pirítsunk kenyeret! – felrángat és a konyhába vonszol. – Most pedig el kell mondanod, mi van köztetek Marcellóval. Miért nem jött veled?
– Nem tartunk ott.
– Beijedtél, vagy inkább ő?
– Senki nem ijedt be. Egy buli után egymásnak estünk. Ennyi történt. Közben hazaköltözött Brüsszelből Elisa. Hat évig éltek együtt, Lilu, tudod jól. Elisa elveszi, amit akar, és most határozottan úgy tűnik, Marcellót akarja. A Dolomitokba is velük tart. Ennyi volt. Semmi nem lesz.
– Méghogy senki nem ijedt be, engem nem versz át. Gondolkodj egy kicsit, hónapok óta bóklászik veled, minden utadra elkísért, amikor festettél apukádnak egy újabb képet. Összeragasztotta a bögrédet és szexeltetek. Mi ez, ha nem valami! – háborog, már-már én is elhiszem, hogy ez a semmi valami, olyan meggyőző tud lenni.
Megcsörren a telefonom, Dima neve jelenik meg a kijelzőn, Lilu gyerekesen rácsap a kenőkés pengéjével a kezemre. – Megmondtam, tudtam, hogy hívni fog, csessze meg, eszedbe ne jusson felvenni!
Felkapom a telefont, a fürdőszobába zárkózom. Lilu az ajtón kopog, ne legyek hülye, kiabál, de én már Dimára figyelek. Szállás kellene holnapra, ó, nem vagy Budapesten, hallom a hangján mennyire csalódott. A közelben vagyok, nyögöm ki, ötven perc vonattal a Nyugatiból. Megoldjuk valahogy, délelőtt hívlak.
Kisomfordálok, Lilu a fejét rázza. Nem is kell mondania, reménytelen eset vagyok. Aztán odajön hozzám, átölel.
– Pont ezt imádom benned, csak féltelek. Mit akart?
– Szállást egy éjszakára. Megkérdezem Rolandot, szeptembertől ki akarja adni a házat, Dimának van valamennyi pénze, talán meg tudunk egyezni.
– Roland egy beszari alak, találjunk ki egy hihető mesét, kiket szállásolunk el, különben hónapokig fognak csámcsogni, hogy ukránokat bújtattál.
Menne vissza táncolni, de nekem elment a kedvem, ideges lettem, hülyeség volt belemennem, nincs elég bajom enélkül is? Ég a gyomrom, iszom egy korty vizet.
– Ha már a hazugságoknál tartunk, Lilu, el kell mondanom valamit.
– Jól vagy? Szürke az arcod! De, miről van szó? – komolyan aggódik, mellém ül, egészen közel húzza a széket. Nem tudom elviselni ezt az intimitást.
– Inkább felállok, ne haragudj. Kérlek, csak hallgass meg! Dávidról van szó. Amikor Szegedre költözött, elsőéves korában írogatott neked. Az egyik alkalommal, mielőtt visszautazott a kollégiumba, megkért, hogy adjam oda neked ezt a borítékot. Nem bontottam fel, a ragasztó nem bírta. Itt van, elhoztam. Most tudtam elhozni. Apa temetésén összevillantatok, én meg azt hittem elsüllyedek, akkor döbbentem rá, mekkorát tévedtem. Ne haragudj, annyira sajnálom.
Nem merek Lilura nézni, nem akarom látni a szemét.
– És miért nem adtad oda? – akárhányszor lejátszottam fejben a beszélgetést, ez a kérdés minden alkalommal szerepelt benne. Egyszer sem tudtam megfogalmazni a választ. Most is csak habogok.
– Nem is tudom, úgy éreztem, te hozzám tartozol, a barátnőm vagy, amióta az eszemet tudom, és ha összejöttök Dáviddal minden megváltozik. Azt gondoltam, úgysem tartana sokáig, akkoriban többen is rád repültek. Féltettem Dávidot, de leginkább magamat. Nincs erre mentség, szánalmas az egész.
Lilu nem veszi el a borítékot, szó nélkül a szobába megy. Visszaülök a helyemre, folynak a könnyeim, töltök még egy pohárral, egészen tele. A levendulamintás faliórát bámulom, húsz perc telik el, csend van, mintha egyedül lennék itt, vajon Lilu elaludt? Az lehetetlen. Bemegyek hozzá, szédülök, valahogy össze kell kaparnom magam. Az ágy közepén fekszik, rám néz, ahogy mellé érek. Nedvesen csillog a szeme. Utoljára akkor láttam sírni, amikor kiengedtek a kórházból.
– Elmenjek? – kérdezem bizonytalanul.
– Gondolod, hogy megúszod ennyivel? Fenét! – felugrik az ágyról, behozza a borítékot, a kezembe nyomja, felkapcsolja a lámpát. – Felolvasod nekem ezeket a leveleket, ez lesz a büntetésed – grimaszol, a karomba bokszol.
Az ágy szélére ülök, kiveszem a gondosan összehajtott, megsárgult füzetlapokat.
„2001. október
Kedves Szú!
Fura, hogy annyit lógtunk együtt, most meg hirtelen eltűnünk egymás életéből, mert hát, amikor hazajövök, első a rakottkrumpli, anya berágna, ha egyszer is kihagynám, annyit bíbelődött a kedvemért, és ki tudja, te is merre jársz majd éppen.
Most húz ki a vonat a Keletiből. Három óra és egy perc a menetidő. Külvárosi táj, sínek, tűzfalak, kóbor macskák és szervezkedő proletárok. Cigarettafüst, kevés utas, mindez első osztályon. Piszkosul tetszik, sokkal jobb mint a fülkés. Keith Jarrett-et hallgatok, szőke vagyok és a szabad prózát gyakorlom. Vettem egy doboz Marlborot, átpakoltam az üres keménydobozba, ma este mindenkit átverek, egészen addig, amíg őszinteségi rohamom nem lesz és fecsegni kezdek. Hallgat a mély.
Elhatároztam, ha valaki megkérdezi, mit csinálok, azt válaszolom, hogy főszerkesztő vagyok. Tulajdonképpen nem is nagy hazugság, majdnem többet foglalkozom az újsággal, mint a tanulással. Rágyújtok. Ha kérsz, van még egy szál ’Sophie’-m. És ez nem az ő választása.
Hangokat hallok. Lehet, hogy a fülhallgatóból jönnek? Most nem jut eszembe több vicc. Ja, de. Két hulla úszik lefelé a folyón, mi az? (ynesrevtloh)
A folyosó túlsó felén hárman ülnek, egy parasztbácsi és a pontosan négy és félszer nagyobb kiterjedésű felesége. Lehetséges, hogy segítenem kell majd nekik a leszállás előtt, mert a néni beszorulni látszik a karfák közé. A harmadik egy középkorú nő, zöld színű baktériumtenyészettel a fején. Filmvilágot olvas és natúr citromlét iszogat egy literes műanyag flakonból.
…
Már Szegeden. Szerencse, hogy összefolynak a napok, különben most másnapos lennék. Iszonyú jó buli volt, mire odaértem, teljesen átfagytam, kénytelen voltam tekintélyes mennyiségű barackpálinkát magamhoz venni házigazdánk titkos raktárkészletéből. Másodéves matematikus hallgató a srác, a szülei bérelnek neki egy kecót, direkt az ilyen alkalmakra, hogy ne idegen helyen hányjon össze mindent. Táncoltam, később énekeltem is az úton, azt hiszem eltévedtem az esőben, de végül reggel hat körül megtaláltam a kolesz bejáratát.
A szintünkre érve esküvel fogadtam, hogy minden afgánt meggyilkolok és a Tiszába vetem a tetemüket a törpeharcsák martalékául. Jalawar ugyanis, három napon keresztül olvasztotta le a hűtőt, ennek következtében az összes kajám megromlott, köztük egy fickós adag töltöttpaprika, anyának nehogy eláruld, ha találkoztok. A fiókomból több liter víz ömlött a padlóra, amikor hanyag mozdulattal kihúztam, elázott az összes kazettám és levelem. Jalawar két napig nem került elő, gyanítom még érkezésem előtt hosszan vizualizálta magában felsőtestem vitathatatlan tökéletességét, így jobbnak látta egy időre meghúzni magát. Csak akkor merészkedett elő, amikor híre ment, hogy hála az októberi esőzéseknek, harminckilenc és fél fokos lázzal gyengélkedem. Becsületére legyen, szerzett valahonnan egy kondér csirkepaprikást és az orrát befogva az éjjeli szekrényre tette, hatalmas szelet kenyerek társaságában. Egy időre elástuk a csatabárdot. Főleg én.
…
Helyzetkép: Jali. azaz Jalawar lelkem Budapesten, távolléte következményének minden örömével és áradó boldogságával. Többiek szintén otthon. Szoba viszonylag tiszta, kisebb tálcányi csikket kísérek utolsó útjára. Bob Dylant énekelek, kávé gőzölög. Agyamban lusta szinapszisok hajszolnak kilométeres differenciálegyenleteket.
Don’t fall apart on me tonight
I just don’t think that I could handle it
Don’t fall apart on me tonight
Yesterday’s just a memory
Tomorrow is never what it’s supposed to be
And I need you, yeah
Come over here from over there, girl
Sit down here. You can have my chair”
…
2002. szeptember
Nagyon remélem, hogy jövő héten összefutunk Zebiben, előre közlöm, hogy nem vagyok hajlandó telefonálni, meg aztán a jelenleg rendelkezésemre álló 80 fillérből nem is fecseghetnék túl sokat.
Most leírom a híreket az LGT fesztivál óta, kár, hogy nem tudtunk dumálni, ti folyton csak zsizsegtek a húgommal.
Kezdem rögtön az első héttel a suliban, a DÖK-nek elfogyott a pénze, fogalmam sincs, miből adjuk ki a következő számot. Ez a legrosszabb hír. A legjobb hír, hogy nyugdíjba megy az analízis prof és bennünket, másodéveseket az egyik tanársegéd vesz át. Júniusban az utolsó vizsgám után meghívott egy korsó sörre. Az analízis innentől pipa.
Ami sosem változik, az a felbontott, egyenletesen barnuló tavaszi vagdalthús a hűtőben, a penészes tea az íróasztalon, némi ketchup és száraz kenyér a mosogatótálcán. Bűzölgő hamutartó. Elszenesedett végű gyufák és saját madzagjukkal megfojtott teafilterek.
Távolban egy fehér vitorla.
Hajóvonták találkozása veszélyes, de nem tilos.
Ölel, Plankton.”
Felolvastam az utolsó sorig, meghatódva nézek Lilura.
– „Szükségem van rád, yeah”?! Bob Dylan? Venyigeszú és a Plankton?
Lilu a szája szélét rágja, elmosolyodik. Kitölti a maradék bort.
– Nem nagy ügy, belelapoztam a könyvbe nálatok, emlékszem, viccesnek találtam, pár nappal később megvette nekem, mielőtt elutazott.
Erről én miért nem tudtam? Szapora a pulzusom, háborognék, hatalmas öngól lenne. Máshogy próbálkozom.
– Néha találkoztatok később is, nem? Voltak olyan hétvégék, amikor hazajött és nálunk ebédeltél.
– Párszor összefutottunk, de igazad van, akkoriban nem lett volna értelme. Eszméletlen jóképű egyetemista volt, történetesen az ország másik felében. Mit várhattunk egymástól?
– És most?
Nem válaszol, az ölembe hajtja a fejét, a bokámat csiklandozza.
– Szörnyen idétlen a nagylábujjad!
Hoppál-Kovács Edit: Ha láthatnál repülni #családregény
Várható megjelenés: 2024. december
Libri, Bookline, Moly, Líra, Írók Boltja, Cédrus Kiadó
Comments