Észre sem vették, hogy elkezdett havazni. Már negyedik éve december huszonkilencedikén gyűltek össze a Chagallban, elkerülve a szilveszteri harsogást. Éppen befértek nagyjából harmincan, este hat körül érkeztek, és hajnalig, néha kora reggelig maradtak. Együtt iszogattak tanárok, öregdiákok. Ebben az évben a szokottnál is csendesebben ücsörögtek. A szervező fiú, Emil, pár hete különösebb előzmények nélkül kilépett egy első emeleti ablakon. Kómában tartják. Gyakran visszatértek a fiúhoz, mintha csak egy diszkrét emlékezés forgatókönyve szerint haladna a beszélgetés. Az orvosok tanácstalanul néztek a szülőkre, mesélte az egyik jól értesült haver, nem ígérnek sokat. Emil nélkül ez az éjszaka ólomszürkén vánszorgott.
Hajnali kettő körül már csak hárman maradtak a Chagallban. Kata kinézett az utcára, meglepődött a testes hótakarón, vékony bélésű csizmájára sandított. Összehúzta magán a kabátot és elfogadta a felajánlást, egy kolléga hazaviszi. Az autó komótosan haladt, olyan hirtelen öltözött vattapuha kabátba a város, hogy a hókotrók még el sem indultak. Emilre gondolt egyfolytában, pedig nem is tanította. A fiú bejárt hozzá a fizikaszertárba, mint sokan mások a suliból. Kata szervezte az iskolanapokat. Emil kedvelte őt, úgy fogalmazott, bírja a tanárnő naivan szenvedélyes áradását. Miközben az Andrássy úton gurultak, egy pillanatra újra a szájában érezte a fémdobozos sólet ízét, amit a fiú vitt neki évekkel ezelőtt. Egy májusi hajnalon a Lipót egykori betegeinek műveiből válogatott kiállítást installálták az iskola dísztermében, a reggeli nyitásra készültek feszített tempóban. Az utolsó festmény, amit felakasztottak, mindkettőjüket felkavarta. Negyven év körüli nő önarcképe volt. Fejének egyik fele normális, hétköznapi, fájdalommal, beletörődéssel a tekintetében. A másik rész szinte az intimzónájukba, az agyukba hatolt szándékosan megnövelt méretével, a vörös száj zöld járomcsonttal vonaglott megbomolva. Emil addig segített, amíg mindennel el nem készültek. Azaz haza sem mentek.
A fiú nevéhez, amíg diák volt a suliban, megosztó csínytevések tapadtak. A sótlan vagy felkészületlen tanárok egyértelmű visszajelzést kaptak tőle, de ahogy lenni szokott, sosem tudták elkapni. Kata átlátott rajta, furcsa szövetség alakult közöttük. Kata készítette fel a matek érettségire is. Emil harmadikban komplett témaköröket hagyott ki. Kitevőben még nem látott ismeretlent, pár héttel a záróvizsgák előtt.
Kata csak találgatta, mi történhetett. Nem tudott szabadulni a képtől. Az életerős test vajon tudatára ébred-e? Annyit tudott a fiú apjáról, hogy magas beosztású vezető az egyik telekom cégben, Emil pedig veszettül lázadt ellene, megvetette mióta rajtakapta egy ismeretlen nővel.
Kollégája éppen a ház előtt tette ki. Kata fázósan kapdosta a lábát a friss hóban a bejáratig. A fekete bőr hátizsák aljába túrt a kulcsokért. Aztán a kabátzsebeket ürítette ki. Felhívta a Chagallt. Hajnali háromkor mégsem keltheti fel a tulajt. Kizárt, hogy Nagykovácsiból a havas utakon a belvárosba evickéljen a pótkulccsal. A telefonja három százalékon villogott és veszettül kellett pisilnie. Két konténer közé guggolt. A sárga foltokra kotort egy kevés havat a csizma orrával. Ismét fehér volt körülötte minden. Akármennyire fázott, a látvány valamelyest kárpótolta. A mocsok eltűnt az utcákról. Egy-két autó erős keréknyoma rajzolt tyúkláb mintákat a porcukor utakra. Az ünnepi lámpák fényei összegabalyodtak a kavargó pelyhekkel.
Kata egy pillanatra megfeledkezett nyomorult helyzetéről. Álldogált a Kodály körönd kovácsoltvas kapui előtt, hagyta, hogy szempilláira, szája sarkába hópihék telepedjenek.
Egyetemi évei alatt sokat foglalkozott a hópelyhek egyedi kristályszerkezetével, még tanulmányt is írt róla. Emlékezett rá, hogy Wilson „Snowflake” Bentley csaknem ötezer hópelyhet fotózott le mikroszkópjával, amivel bebizonyította, hogy két egyforma hópehely nem létezik.
Hirtelen mentő ötlete támadt. Néhány végzős építészmérnök haver az egyik közeli kollégiumban lakott. Közelednek a félévi vizsgák, talán nem utazott haza mindenki, reggelig kihúzhatná ott. Az egyikük Zola, hallgatag, alföldi származású, félszeg mosolyú, legutóbb a lepattant kollégiumi szobában zenéket mutatott neki, csupa pszichedelikus lüktetést. Zola Améliának hívta Katát, szerinte a saját neve egyáltalán nem illett hozzá. Zolának barátnője van. Komoly kapcsolata. Kata vele is összefutott párszor, törékeny alkatú, fekete hajú, madárcsontú lány. Kata egyáltalán nem értette, mi a fenét lát őbenne Zola. A madárlány sokkal izgalmasabbnak tűnt. Kata egy ideje egyébként is rajongott az egyik tanár kollégáért, Vincéért. Háromgyerekes családapa, gyakorló katolikus, és húsz évvel idősebb csak nálad – te direkt vagy ilyen hülye, foglalta össze a tényeket gyerekkori barátnője.
Kata sem értette, vagyis értette, mégis folyton csapdába esett. Negatív apakomplexus, tanulta meg az egyetemi kurzusok egyikén. Rendre azokba a férfiakba botlott, akik elérhetetlennek tűntek, vagy látványosan kettétört valami az életükben, mint apjának. Kata kívánt lenni az élet ajándéka a meggyötört férfi számára. Valójában nem választott rosszul, mert a férfiak, akikbe belehabarodott, egytől egyig rajongtak érte, azonban menetrendszerűen megjelent egy idő után, a „ne haragudj, nem lehet köztünk semmi több”.
Akkor Kata megszűnt létezni, a hősöket visszaengedte átmenetileg felzaklatott, kiszámítható életükbe. Azok a bátortalan kezdeményezők, akik nem igényeltek mentőakciót, elvéreztek néhány próbálkozás után. Ez bizony paradoxon, mondta ki Kata saját magának néhány pohár rozé után. A munkában megbízható és kreatív volt, a diákok rajongtak érte. Vincéhez már jó ideje vonzódott. Ezt először azzal próbálta jelezni, hogy egyre több pluszfeladatot vállalt. Persze ezt a trükköt anyjától leste. „Ha mindent megteszel, szeretni fognak”.
Szinte azonnal ki is nevezték a munkaközösség vezetőjének. Imponálni akart Vincének.
Sokat agyalt azon, hogy vajon, ami a fejben, szívben zajlik, az még nem „valami”? Ha reggelente vágyakozunk egy másik ember ölelésére, miközben a családunk ébredezik mellettünk, az még rendben van? Csak akkor ütik rád a hűtlenség billogát, ha pénisz és vagina egybeforr? Már arra sem emlékezett, mikor csinálta utoljára.
Nesze neked, plátói szerelem, számolta fanyar mosollyal a házszámokat huszonnyolc évesen.
Lihegve állt meg a kollégium épülete előtt, zoknija nedvesen cuppogott az átázott csizmában. Elszégyellte magát a kéretlen gondolatok miatt. Hátha Zola bent van, és talán egyedül. A telefonja útközben lemerült. A portaszolgálatot ébresztette, hajnali fél négykor, Tasnádi Zoltánt kereste. Eldadogta a kulcs sztoriját. Az értelmesebb portás volt ügyeletben. A huszonhatos szobában felvette valaki. Lejönnek önért, mondta a férfi barátságosan.
A kabátjáról olvadó hó fénylő tócsává duzzadt a kövön, amíg várakozott. Kapott egy bögre meleg teát. A citromos-cukros kollégista fajtát, de most jólesett belekortyolni. Zola lépett ki a liftből. A lány zavarában a lábfejére loccsantott a gőzölgő folyadékból.
Amélia? - kérdezte Zola pimaszul. Miközben elindultak a roggyant lifttel a harmadikra, Kata elhadarta a történteket.
Érezte, ahogy lángolni kezd az arca. Minek is jött ide. A fiú csak somolygott, a szürke padlót bámulta. Összeütöttek két adag sajtos omlettet. Zola még le sem feküdt, az egyik vizsgájára készült, ahogy Kata sejtette. A többiek hazautaztak. Zola sosem bonyolódott mások családi történeteibe, talán mindössze annyit tudott Katáról is, hogy egy középiskolában tanít. Filmekről, zenéről dumáltak, mint mindig.
Zola elővett a kopott ajtajú szekrényből egy üveg rizspálinkát, cigarettát sodort mindkettőjüknek. Résnyire kinyitotta az ablakot. Kata megborzongott. Sietve szívták le az utolsó slukkot. A gyors zuhany után belebújhatott a fiú dohányillatú pizsamájába és kapott még egy felest. Zola betakarta, majd ő is elment tusolni. A lány egészen kicsire gömbölyödött az ágyban. Zola a sajátját ajánlotta fel neki. Vajon ő hol fog majd aludni, zakatolt Amélia agya. Szédült az izgalomtól, olyan érzése támadt, mint amikor magasfeszültségű drótpályák közelében sétál az ember. Számolta a másodperceket. Csapódott a fürdő ajtaja, megfordult az ágyban. Melléd bújhatok, kérdezte Zola várakozóan. Amélia megemelte a paplan sarkát. A forró testrészek ilyen pontos illeszkedése váratlan és megrázó volt mindkettejük számára.
Még háromszor találkoztak. Zola hívta telefonon előtte. Nem kérdezett mást, csak hogy melyik nap lehet. Bezárkóztak a lakásba, Amélia főzött, főleg ázsiai ételeket. Később Zola rituálisan cigarettát sodort mindkettőjüknek. Mindannyiszor furcsa ízű, Amélia számára ismeretlen itallal érkezett. Órákig képesek voltak beszélgetni és reggelig szerelmeskedni.
Együtt indultak el a lakásból.
Végre kitörlődtek Vince utolsó maradványai. Sem Zola, sem Kata nem gondoltak arra, hogy hétköznapjaik valóságában is összekapcsolódjanak.
Zola a diplomaosztó után hazaköltözött. Állítólag nem sokkal később feleségül vette a madárlányt. Ez így van jól, nyugtatta magát Kata. Amélia egy másik világban létezett.
Gyakran bejárt Emilhez a kórházba. Egészen elkeserítő volt, hogy még mindig kómában feküdt. Sokszor beszélt a mozdulatlan testhez, mindenféléről, amit soha nem mondott volna el senkinek. Gyónnia kellett. Bízott benne, hogy nem hallja őt a fiú, mindössze annyit érzékel, hogy mellette ül valaki és vidáman locsog. Olvasott róla, hogy az ilyesmi jó hatással lehet a kómában fekvő betegekre.
Az egyik látogatáskor, amint a folyosóra kanyarodott, hirtelen megpillantotta a madárlányt. A fiú szobájából libbent ki, és sietve szaladt le a hátsó lépcsőn. Kata pulzusa az egekbe szaladt. Hogy kerül ide ez a lány? A mosdóban ivott pár korty vizet és bekopogott a nővérszobába, hátha tudják ki látogatta az imént Emilt. Tudták. Ó, nem találkoztak még? - kérdezte csodálkozva a vörös hajú, kövérkés ápolónő. Szilvike egy közeli barát, ha engem kérdez, egy bimbózó kapcsolat lehetett, mielőtt szegény fiú így járt. Kata csak pár percig maradt aznap Emil ágya mellett.
Egy héttel később megcsörrent a telefonja. Emil anyukája hívta. Felébredt! – zokogta. Mást nem is nagyon tudott kinyögni. Annyit még, hogy három hétig biztosan megfigyelés alatt tartják majd. Kata örült és szorongott. Vajon hallott-e bármit Emil az ő meséiből.
Még aznap meglátogatta. Leült az ágy melletti székre, Emil bóbiskolt, aztán pár perc múlva kinyitotta a szemét. Megszorította Kata kezét, és csak ültek csendben.
Másnap aztán mesélni kezdett Katának, lassan tértek vissza az emlékfoszlányok, hogy is volt azzal az ablakkal. Bulizott egész este, a madárlánnyal akkor ismerkedtek meg. Emil azt hitte, lehet valami köztük, de éjfél körül megérkezett a lány barátja, vagyis Zola, nézett elképedve Kata, és akkor Emil részegen, dühösen kiállt arra a bizonyos párkányra. Szilvi, a madárlány azért látogatta a kórházban, mert lelkiismeret-furdalás gyötörte, de Emil most felhívta, és tisztáztak mindent. Később Kata osztotta meg Emillel a saját részleteit Zolával kapcsolatban. Másodszorra könnyebben ment. Lassan a helyére került az összes puzzle darab. A történtekről senkinek nem beszéltek.
Új tanév kezdődött, a kitevőben csupa ismeretlennel.
Részlet a Majdnem elhittem című 2021-ben megjelent Prágai Tamás-díjas kötetből.
Comments