Hét nap múlva szenteste. A falhoz kuporodva nyomkodod a maszatos telefont. A szemed körül elkenődött festék fokozza a drámai hatást. Idegesen számolod a napokat, „két hete nem jött meg.” Ahogy elküldöd az üzenetet, azonnal törlöd. Éppen időben, kopognak az ajtón. Mi történt, édesem, csak nem összekaptatok, kérdezi a hang, tartozik hozzá egy aggódó fej is. Az anyád feje, home office-frizurával.
Igent mondasz a könnyen adódó lehetőségre, gyorsan felitatod a maradék nedvességet a festékpacával együtt. Lefordítod a mobilodat, nehogy további kérdések érkezzenek. A tizenkilenc éveseket ki védi meg a szülői buzgóságtól. Hogyan maradhatnál észrevétlen. Hol a gondolat szabadsága. A kérdőjelek a zsebedben lapulnak. Legalább lennének agyhalottak a szüleid, mint Katának, de nincs szerencséd. Neked normális apa és anya jutott. Most kire lehet itt haragudni? Normális anyád forog körülötted, Dorkám, átjönnél a dolgozószobába? Apádnak kellene karácsonyi ajándékot választanunk, amíg alszik. Nem tud dönteni, már megy is kifelé, húzza a karodat magával, te meg ott lógsz a végén. Tanult tehetetlenség. Egy új fejhallgatóra gondolt, a régi egészen rongyos, mutatja.
Távoli bolygón kóborolsz, a szorongástól émelyegve, bizonytalan léptekkel haladsz mögötte. Rendben, csak gyorsan! Be kell adnod a kórházi gyakorlat összefoglalóját, teszed hozzá sértődötten. Persze, édesem, villámgyorsak leszünk, ülj csak a gép elé! Közben simítja a hátadat. Önkéntelenül a hasadra teszed a kezedet. Hiba. Ó, szegénykém, még ez is, szúrja ki anyád rögtön a mozdulatot. Már akartam kérdezni, mintha meg kellett volna jönnie pár napja, ha jól emlékszem.
A képernyőre fókuszálsz a pillanatnyi csöndben. Ugye, még nem történt semmi Andorral, folytatja hűvösebb hangon. El kellene menned Gyuri bácsihoz, hogy felírjon valamit, teszi hozzá. A fenébe, még jó fej is. Összeszeded a maradék erődet, mosolyt varázsolsz a karikák köré.
Dehogy, megmondanád, ha bármi lenne! Nem kell aggódnia, árad belőled a lazaság, majdnem őszintén. Gyorsan kosárba húzod a fülest, nem a legolcsóbb, de legalább apádnak legyen boldog az ünnep. Közben dübög a szíved, mint egy elszabadult ménes. Ma biztosan megjön, a hasad, mint egy lufi, mondod, fényesre hazudod a reggelt. Tisztában vagy vele, hogy csak pár óra, amit nyerhetsz. Az anyák mindent észrevesznek. A te anyád szakértő ebben. A szobádba oldalogsz, közben Andor tényleg írt. Nem hagy magadra a szétesett napokon, amikor nem kívánod a valóság egyetlen apró részletét sem. Most is próbál feldobni. Ha kislány lesz, Momónak hívjátok majd. Momónak. Idióta, írod vissza megkönnyebbülten, hogy nem kell a gondolatot azonnal megölnöd. Andor sosem hiszi, hogy baj van. Lenszkij optimizmusával kanalazza az életet. Nem vallod be, hogy a középiskolában inkább Anyegin volt a kedvenced. Verseket ír neked. Egy kezdő irodalmár és egy medika botlása. Bármi legyen ebből, csak ne gyerek.
A közös ebédet megúszod. Kimented magad görcsökre panaszkodva. Kapsz fájdalomcsillapítót, forrócsokit. Keserű. Aztán meg sós. Anyád visszajön az üres bögréért. Fürkésző tekintet aktiválva. Utálod ezt a csontig hatoló éberséget. Kivédeni, elhárítani, megmenteni, kontroll alatt tartani. A koliban, bezzeg! Alig pár hete, hogy hazaköltöztél a járvány miatt. Igaza van Adélnak, elcseszett év ez, ha visszamegyünk végre, egy hétig iszunk, ne parázz már, írja messengeren.
De te most aggódsz. Rá fognak jönni.
Anyád újra kopog, egy tálcán gerezdekre bontott narancsot tesz az asztalra, a héját is köré szórja, az illat miatt, mondja, aztán szalad. Itthon dolgoznak az emeleti szobákban, apád asztmája okán nem is találkoztok senkivel. Csak te, Andorral. Biciklivel jön, éjszaka oson a kerten át, a résnyire nyitott teraszajtón. Azt hiszed először, hogy hülyéskedik, maszkban szerelmeskedtek, nem venné a lelkére, ha apádnak baja esne. Eszedbe jut a legutolsó alkalom. Kiskifli, nagykifli, csak csendben. Újra elfog a remegés, nem védekeztetek, vigyáz majd, ígérte, de lehet-e ilyet ígérni, ebben az évben minden olyan földönkívüli. Andor haja lágyan hullámos és szőke, a tiéd sötétbarna, de éjjelente fekete feketével keveredik. Jöjjön el ma is, írod, nem akarsz egyedül félni. A kis valakitől, aki talán benned kucorog. Nem akarsz gondolkodni, érezni. Nem akarod megszülni, sem szeretni, se megölni. Énekelsz.
Énekelsz?! Hirtelen meghallod a cérnavékony hangot. A kockás takaró alá csúszol, ringatózol. Valaki észrevétlenül bújik melléd.
Gyalog jöttem, mondja Andor, talán tudta, hogy havazni fog. Időtlen sötétségben utaztok. Órák telnek el, lassan dereng, nagy pelyhekben esik a hó. Hajnali négy, indulnia kell, az összes narancsot héjastól a télikabátja zsebébe gyömöszkölöd, szorítod a nyakát, sírsz, mert Anyegint, és nem Lenszkijt ölelnéd, pedig Lenszkij kitart melletted, megígéri, de lehet-e ilyet ígérni, ebben az évben minden olyan földönkívüli.
Csak a hó esik puhán, komótosan, ahogy szokott.
Megint kopognak, reggel van, kérdezik, mit ennél, hogy vagy. A terved agyafúrt, nyomokat kell produkálnod, véres bizonyítékot a szemetesben. Pengével vágod meg az egyik ujjbegyedet, kicsit megszédülsz, jó lesz ez egynek, van nálad ragtapasz. Briliáns elme vagy, megírod Andornak, akit ilyenkor Anyeginnek képzelsz. Este már akrilt használsz, úristen milyen egyszerű ez, dermedten nézed, működik az átverés, anyád nyugodtan tesz-vesz. Csak karácsonyig nyerj időt.
A hó esik puhán, komótosan, ahogy szokott.
Négy nap múlva szenteste. Éjszakánként dünnyögve énekelsz, nem tudod eldönteni, a biztosat akarod tudni, vagy a bizonytalanban lebegnél. Andor határoz helyetted. Gyógyszertárba megy, hirtelen úgy viselkedik, mint egy felnőtt férfi. Szorosan ültök egymás mellett. A könnycseppek, mint apró prizmák engedik át magukon a beszűrődő fényt. A színes nyalábok gyengéden maszatolják szét arcodon a sós nedvet.
Bátor sugárban célzol a pálcikára. Nem lesztek gyilkosok, idén semmiképpen. Két nappal később a vörös zuhatag tényleg ideér. Nem csillapítod a fájdalmat, érezni akarod a felszabadító kínt.
Karácsony másnapjára meghívhatod Andort. Úgysem találkozik senkivel, az apja januárban repül vissza Londonból, mondod anyádnak, és már írod az üzenetet. Andor kétszer csenget, cinkosan összenéztek, végre a bejárati ajtón jöhet, furcsa dudor mocorog a télikabát alatt. Be kell csuknod a szemed, de nehogy less!
Fiam, narancs illatú a kabátod, mondja neki apád csodálkozva, de akkor ti már egymás karjában röhögtök. Ez itt Momó, mutat a tigriscsíkos kölyökcicára.
Idióta, idióta vagy, suttogod a fülébe.
A hó esik puhán, komótosan, ahogy szokott.
Majdnem elhittem (2021, Prágai Tamás-díj)
novelláskötet, első történet

Comentários