Nagymamám hetvenkét évesen aludt bele csendesen az örökkévalóságba. Negyvenhármas lába volt, és folyton dolgozott. Minden szünidőben nála nyaraltam, Románcot szívtam a málnásban és Karády Katalint hallgattunk esténként, némi diólikőrrel édesítve. Anyukámnak harmincnyolcas a lába, ő is folyton dolgozott, s még ma is imád táncolni, fél vesével, két daganatot legyűrve, hat éve tünetmentesen.
Nekem harminckilences a lábam, én is folyton dolgozom, imádok táncolni, élvezem a munkámat, kettejük szenvedélye tombol bennem, viszont időnként már képes vagyok teret engedni kreatív, („haszontalan”) vágyaimnak, és ez mostanában „egyre fokozódik” - gondoltam is magamban, hogy kellő szintemelkedéssel árnyalom a generációkon átívelő női hagyományt - Örökölt sors (?).
Hát, több meló van vele, mint gondoltam - mert mi nők, ebben a családban, mindent (is) meg akarunk oldani. Persze, többnyire sikerül is. Viszont esetenként a Fekete lovag jut eszembe a Gyalog-galoppból...
Nos, most egy olyan év van mögöttem, ahol elég gyakran volt alkalmam a hálámat az univerzum felé irányítani, hogy mindenki, aki tükröt tartott, segített, támogatott, mielőbb megmártózhasson benne. A bennem rejlő hős lovagnak is akadt dolga.
Ma azért vagyok hálás, mert először júliusban, amikor abbahagytam a korábbi hörgőgyulladásra kapott, ám az immunrendszeremet megtépázó szteroidot, majd másodszor, szeptember 25-én - hittem a testem üzenetének és mégis elmentem egy szűrővizsgálatra, miután a háziorvosom megnyugtatott - neki is igaza volt, meg nekem is, hogy komolyan vettem a belső, indokolatlannak tűnő aggodalmamat. Azon a szerdai napon minden megváltozott – pánikgomb aktiválva, műtét igen, kemo nem, sugár igen, haj marad, két mell marad, kilátások kedvezőek.... lazíts!! Milyen egyszerű forgatókönyv!
Tíz napot nem dolgoztam csak tavaly. Hálás vagyok, mert élvezem, amit csinálok, és szeretnek, akikkel csinálom.
Hálás vagyok, mert esélyt kaptam, hogy felneveljem Hangát és Borst – valahogy azt hittem, én sebezhetetlen vagyok, mert két anyát nem veszíthetnek el... a mérkőzés állása kecsegtető, de nem bízom el magam.
Hálás vagyok Misinek, aki az első, hosszabb sokk után elviseli, hogy az elmúlt két hónap alatt végigsöpört rajtam a drasztikus ösztrogéncsökkentés legtöbb hatása, és időnként egy itt ragadt nőstény triceratops-ra emlékeztetem, de már alakulok emberré.
Hálás vagyok, hogy bár semmit nem tudtatok, akkor támogattatok a legtöbben pozitív visszajelzésekkel, amikor három nappal a varratszedés után elmentem egy profi fotóshoz, hogy én is elhiggyem, minden rendben lesz...
Fotó:Hoppál-Kovács Edit
Comments