A novemberi vasárnap nyirkos csendje észrevétlenül telepszik a házak falára. Alattomosan szivárog a hajszálrepedéseken. Gyűrődéseimet bámulom a konyhaablak üvegén. Mozdulatlanul ülök jó ideje, mint az alattam lakó kölyök leopárdgekkója. Percenként kettőt pislogok, igaz, én nem az alsó szemhéjammal. Órák óta semmi mozgás. A folyosó végén lakom, látóterembe fér az egész emelet. Kulturált szomszédok társaságát élvezhetem majd, cseng a fülemben az ingatlanos kortesbeszéde. És tényleg. Már csak két havi törlesztőrészletet kell kiköhögnöm. A műteremnek szánt szoba egyik falán nyitottunk egy hatalmas ablakot. Azt terveztük Julival, bulit csapunk majd, ha enyém lesz a lakás. Valószínűsítettem, hogy hozzám költözik. Február elején be kellett látnom, életünk ritmusa meglehetősen különböző. Jólesne most egy szál cigaretta. A szekrény tetején gyűjtöm a félig szívott blázt. Kénytelen vagyok mozdulni, találok egy utolsót. Megsárgult a papír, de még érzem a pipadohány cseresznye illatát. Saját recept, Borkum és Drum keverve. Ha Julira gondolok, muszáj rágyújtanom. Hétköznapi történet. Juli pszichiáter. Az egyetem után néhány év alatt kiépítette a praxist. Egyszerre gyakorlatias és sodróan veszélyes. Praktikus énje egyre csak türelmetlenkedett. Gyereket akart és biztonságot. Mégis, vagy éppen ezért, kislányos hévvel ragadt bele egy hálóba azon a bizonyos brüsszeli üzleti úton.
Lou Andreas-Salomé, az első női pszichoterapeuta jár a fejemben. Nietzsche megszállottan feleségül akarta venni, Rilke a szeretője, mentora és barátja pedig Freud volt.
Juli rajongott Lou-ért. Végül Brüsszelben maradt, gyűrűvel fűzve szorosabbra a hirtelen szövődött köteléket. Nietzsche legalább tisztában volt vele, hogy az ember életét sokkal inkább a tudattalan impulzusok vezérlik, mintsem a tudatos döntések. Erről nem akartam tudomást venni. Nietzsche a csalódást írta ki magából, amikor Salomé nem őt választotta.
Nem panaszkodhatom. Ez az évem igazán termékeny. Májusban kiállításom nyílik, ha egyszer vége ennek a vírusmizériának. Józanabb napokon hálás vagyok Julinak. Drámaibbak a képeim, mióta boldogtalan vagyok. Olcsó kölcsönhatás, de működik. Töprengek, mi lenne velünk most, ha nem felejti az asztalon a telefonját. Vajon együtt lennénk még? Kedvenc filmje jut eszembe, A nő kétszer. A főszereplő életének kétféle változatát nézzük, párhuzamosan futnak a szálak. A hősnőt egyik reggel kirúgják a munkahelyéről. Hazaindul. Az orra előtt csukódik be a metró ajtaja. Mi lett volna, ha eléri. Rajtakapja a barátját a szeretőjével, vagy mindez rejtve marad. A megkettőzött cselekmény elgondolkodtatott. Ha a forgatókönyvírónak hiszek, akkor lényegtelen a „mi lett volna, ha”, sorsunkat nem kerülhetjük el.
Rituálisan gyújtom meg az utolsó „cigerettát”, ahogy a szomszéd Feri bácsi mondaná. Mélyet szippantok, lassan engedem ki, számon és orromon keresztül egyszerre gomolyog körém az édeskés füst. Hát, ő és Irma néni nem sokat tétováztak annak idején. Irma néni pironkodva mesélte, hogy egy hét után eljegyezték egymást. Harminc éve élnek ebben a házban, jóban, rosszban, amíg csak a halál el nem választ, mondogatta kacsintva az öreg.
Jónéhány évig tanított és publikált is atomfizikusként. Nem tudok olyat kérdezni, amihez ne kapcsolódna. Tavaly óta nehezére esik a beszéd, lebénult a fél arca. Hosszan csöppen a nyál a folyosó kövére, ilyenkor beletúr a nadrágjába és természetes mozdulattal húzza elő a gondosan bekészített, frissen vasalt zsebkendőt. Már rendben is vagyunk. Irma néni kertészmérnök, égszínkék szeme folyton mosolyog. Amikor mérgeskedik, akkor búzavirágkékre sötétedik. A nappalijuk, mint egy kisebb dzsungel. Tucatnyi növény burjánzik körülöttük. Irma néni negyven éve ikreknek adott életet. Szimpatikus családapák. Vidéken élnek, így viszonylag ritkán jönnek látogatóba, különösen idén. Én veszélytelen vagyok, nem járok sehová.
Mázli, hogy nyáron elkelt az egyik képem jó áron, van némi tartalékom. Feri bácsi nem bajlódik az e-kereskedelemmel, megkér hetente egyszer, hogy intézzem a bevásárlást a sajátommal együtt, vagy rendeljek neki újabb könyveket. Vitamint is csempészek a szatyorba, mielőtt átviszem. Sosem hozzák szóba, de a vasárnapi ebédnél valamelyikük mindig átkopog. Irma néni húslevese világbajnok. Kölcsönkenyér visszajár, kacsint rám huncut mosollyal. Nem számítottam rá, hogy negyven évesen egy tányér levestől így elérzékenyülök.
Feri bácsi gyakran átjön, élvezettel véleményezi a munkáimat. A legutóbbi képekre azt mondta, Paul Klee hatását érzi rajtuk, de erőteljesen áthangolja a stílust az egyedi színvilág és a téma. Mostanában a cinóberből fogy a legtöbb, meg az égszínkékből. Irma néni kedvence a Hűtlenek álma. Tényleg nem rossz. Érintett vagyok. Soha nem mondtam el Julinak, de az első hetekben egyszer én is megcsaltam őt. Valahogy megijedtem. Tökéletes volt, én meg gyáva. Kölcsönkenyér visszajár. Én kire kacsinthatnék?
Kicsit zajos szomszédok lettek az utóbbi időben. Hiányolták az unokákat, végül befogadtak egy Border Collie-t. Megkérdeztek engem is, jöhet-e. Foltos különleges. Talán öt éves lehet. A legszebb férfikor egy kutya életében. Az egész test hullámzik a boldogságtól, amikor Feri bácsival sétára indulnak. Az utóbbi hetekben párszor én is levittem Foltit, kora reggel. Irma néni vidámsága csillog a szemében, a farkát pörgeti, csapkodja körbe, tapicskol a mellső lábaival, amikor a kezembe veszem a pórázt. Mosolyognom kell, nincs mese. Beszélgetek vele útközben, nem titok. Tapintatosan vakkant, amikor ahhoz a részhez érek, hogy lelkem meztelenül ácsorog a hűtlenségen rajtakapott nő ablaka alatt. Egy kutyával ilyesmi nem fordulhat elő, a gyávaság talán, a hűtlenség soha, ezért fontos ilyen alaposan körbejárnunk a témát. Szerintem sikerült, szövetségesként bámul rám. A foltok időnként megszaporodnak, a fekete-fehérek közé szép cinóbervörös és tengerészkék keveredik, ahogy a padlón felejtett festékpalettán hempereg. Nem hagyja, hogy kimossam a szőréből, nagyokat ugrál örömében, gondolván, simogatás következik. Végül a vendégpöttyök rászáradnak. Színes kutyával szaladgálok a Városligetben, na és.
Folti nem érti a védekezés lényegét. A járványhelyzet is hidegen hagyja, úgy vettem észre. Amikor meglátja rajtam a fekete maszkot, hangos ugatásban tör ki. Talán kölyökkorában túl sok akciófilmet nézett. Folti az örökmozgó, vicces kutyus, nem hazudtolja meg fajtája jegyeit.
Most sem hagyja, hogy sokáig nyűglődjek, hallom, ahogy kilöki magát a résnyire nyitva hagyott bejárati ajtón és nyüszítve rohangál fel-alá. Valami történhetett. A folyosót lezáró zöld vasrács rúdjai közé nyomja szűkölő fejét, aztán megpördül és visszairamodik Irma nénihez, aki az ajtóból figyeli, mi baja lehet ennek a bolond kutyának. Felkapok egy kabátot, kijönnek a többiek is a kétségbeesett vinnyogásra. Kérdezem mi van, mindenki tanácstalan. Hiába nézelődünk lefelé, a korláton kihajolva, nem látunk semmit. Foltos nem nyugszik meg, mindannyian csitítjuk. Megveregetem a hátát, nem tudok kutyául, ne haragudj, mondom neki. Újra rohangálni kezd Irma néni és a rács között. A harmadik lakás ablakából belátni az egész utcát. Kinéznek, semmi. Hol van Feri bácsi, kérdezem eszmélve. Kicsit lement levegőzni, válaszol Irma néni remegő hangon, rájön, mire gyanakszom. Gombóc nő a gyomromban, ahogy Foltosra nézek.
Talán két perc sem telik el, csapódik a nehéz kapu, valaki határozott léptekkel jön felfelé. Nem lehet az öreg. Folti szerint sem. Egy rendőr áll meg a rács előtt, nézné a neveket a csengő mellett, de akkor már ott tolongunk előtte, meglepetésében hátralép. Itt lakik Bartus Ferenc? – kérdezi köszönés nélkül.
Nyitom a rácsot, Irma néni sápadtan válaszol. A férjét bevitte a mentő a Honvéd kórházba, közli a hivatalos hang. Megbotlott a zebrán és elütötte egy autó. Könnyebb sérülései vannak, mondja ki végül a felszabadító mondatot, hogy nem tudtad ezzel kezdeni, a rohadt életbe, gondolom. Irma néni arcába lassan visszatér az élet, csak a szeme búzavirágkék, vagy inkább tengerészkék. Mi lesz most, be sem lehet hozzá menni. Ezen a számon tudnak érdeklődni, nyomja a férfi Irma néni kezébe a papírt, amit a mentős adott neki. Talán fel sem tűnik senkinek, hogy a rendőr már egy ideje elment, csak állunk a folyosón. Folti valamelyest megnyugszik. Megérezted haver, leguggolok hozzá, fejét befúrja a kabátom alá. Nem lesz semmi baj, suttogom a fülébe. Megnyalja az arcomat.
Irma néni minden nap telefonál a kórházba. Feri bácsinak eltört a bal csuklója, zúzódásokkal a combján, egy vékony repedéssel a bordáján, de megúszta. Az osztályos nővér szerint pár nap és hazajöhet. Sokáig nem tartják bent, kell a hely. A baleset óta minden reggel elviszem Foltost sétálni. Várjuk haza Feri bácsit mindannyian. Én pacalt főztem még tegnap este, a kedvencét, Irma néni almás pitét sütött. Kettő körül kell érte menni a kórházba, addigra a zárójelentés is megvan. A negyedik szomszéd bevállalja. Zenész, öt gyerekkel, ha jól számoltam. Életvidám család, ők laknak a folyosó másik végén.
Tizenegy körül megszólal a vezetékes telefon. Éppen Irma néninél üldögélek, Foltos a székem mellett szunyókál. Ő is odavan a pacalért, hármasban gyorsabban telik az idő. Irma néni felveszi, hosszan hallgat, csak annyit mond, viszonthallásra. Belázasodott, nyögi sóhajtva, ma reggelre magas láza lett, pityeregve fejezi be a mondatot. Felhívom a gyerekeket, szólal meg végül, praktikus üzemmódra kapcsol. Esetlenül biztatom, de abba is hagyom, mert hallom a hamis csengést a hangomon. Szóljon Irma néni, ha kellek, ahogy elindulok az ajtó felé, Foltos felugrik, aztán mégis visszaül. Okos kutya.
Feri bácsi már negyedik napja lázas. Alig jut eszembe Juli, mégsem tudok dolgozni. Foltos gyakran bekéredzkedik, visszaterelgetem, van apropója, hogy átmenjek. Ülünk a félhomályban. Felkutatunk egy ismerőst, a bátyja orvos a Honvédban. Megígéri, hogy ránéz Feri bácsira. Este nyolc körül csörög a telefon. Folti a térdemre hajtja a fejét, aprókat nyüszít. A doki az. Irma néni ül összeroskadva a kopott, sárga fotelben. Várom, hogy megszólaljon. Ferit átvitték az intenzívre, zokogja. Rendbe fog jönni, suttogom, de ahogy ránézek Foltosra, nem folytatom.
Másnap reggel telefonálnak a kórházból, Feri bácsi szíve nem bírta.
Felgyorsulnak az események. Az ikrek intézik szűk körben a temetést. Megbeszélik, hogy Irma néni felváltva lakik majd náluk. Beleegyezik, talán fel sem fogja, mi zajlik körülötte. A kutyát nem tudjuk befogadni anyuka, az építkezés miatt, simogatja meg a hátát az egyik fia pakolás közben.
Én kint állok a folyosón, éppen a cigarettámat sodrom. Hallok mindent. Foltos a lábamnál fekszik. Irma néni kilép hozzám, int, hajoljak le. Két fejjel vagyok magasabb nála. Suttog a fülem- be. Csillagom, befogadod ugye Foltikát! A szeme most egészen fakókék, megszorítom a karját. Bármikor meglátogathat bennünket Irma néni, ha vége ennek a hülye járványnak, teszem hozzá a gombóccal a gyomromban. Elég már ezekből a nyomorult gombócokból. Induláskor Irma néninek adom a festményt, amit úgy kedvel. Talán egyszer sokat ér majd, mondom erőltetett vidámsággal. Meg kell ígérnem, hogy havonta telefonálok, fotót küldök az új munkákról, persze Foltiról is.
Foltossal valami újba kezdünk. Kifeszítem a vásznat. Az érzelmek hullámtermészete. Ezúttal előbb van meg a cím, mint a kép. Kinézek a műterem ablakán, az ég búzavirágkék. Hirtelen meglátom, ahogy Feri bácsi alig észrevehetően felhúzza vaskos szemöldökét.
Igenis, van rá bizonyítékom, mondom neki. Az érzelmek interferenciája Irma néni és közted. Az interferencia hullámjelenség, csillogtatom meg a tőle felszedett tudást. Nem válaszol.
Juli fotójára téved a tekintetem. Helyet csinálok az egyik fiókban. Ha volt is valaha hullámjelenség, inkább csak kioltottuk egymást.
A bozontos kutyafarok aranysárgán rezeg. A legújabb festékes tubusom bánja.
Hempergünk az ócska szőnyegen...
Részlet a Majdnem Elhittem című Prága Tamás-díjas novelláskötetből.
A második kiadás a kiadótól még rendelhető:
Comments